Őszi párbeszéd

A törpe fák a sár felé hajolnak,

s kerítés drótot penget sok-sok ág.

Hiába szólok, hangja vész a szónak:

a szél üvölt ránk és szavamba vág.


Az utcasarkon ráng egy borzas árnyék,

a másik épp a tócsák közt rohan.

Egy szusszanásnyi szélcsend most ajándék,

reszketve bontom: nézlek boldogan.


Hozzám hajolsz, az érintésed válasz, 

az ősz haragját űzi homlokod.

Kezed megnyugtat, pillantásod támasz,

s a nyár tűzét a számra csókolod.