Didergő perceim
haragvó szél harapja,
s zörgő ágak
közé szomorkodom magam.
Száraz levél
hull csendben őszülő hajamra,
s rángó
tócsákba fullad mindegyik szavam.

Mint az ki
menne már, majd mégiscsak maradna,
nyálkás ködökbe
rejtem ráncos arcomat.
Elszórtam kincseim,
több nem telik magamra;
az őszi
alkonyat pihenni hívogat.