Asszonyi élet 1.


Egy nő vezetett kézenfogva egy kislányt az utcán. Néha szinte rángatta annak csöppnyi karját, s közben pörölt vele. A kislány legörbülő szájjal baktatott a nő mellett, akit félt és tisztelt, de bizonyára nem szeretett.
Egy magas házhoz értek, melyet vaskos rácsozatú kerítés vett körül.
Mikor beléptek a nagy előszobába, még őket is meglepte a súlyos és nehéz szagok soka és változatossága. A bútorok szinte kiásították magukból a pór renyhe szagát, a kárpitok dohosak voltak, a függönyökből savanyú dohányillat füstölgött elő.
- Doktor úr, itt ez a lány. Én nem foglalkozhatom vele tovább. Lusta és megátalkodott teremtés.
Akit doktor úrnak szólítottak, mozdulatlanul szemlélte a kislányt. Mihaszna kis jószágnak tartotta.
- Hát legyen! – válaszolta kisvártatva. – Maradjon itt, csak valamire jó lesz. Ha pedig nem, hát...
- Hát legyen meg az Isten akarata.
- Nos, ehhez az Istennek vajmi kevés köze van. Inkább magának... És most már nekem.
A kislány ott maradt, s hosszan bámult ki az ablakon. összeszorított szemmel állt, mint aki az emlékeit morzsolja ki a tudatából.
Napokig nem szólt, nem is evett. Aztán beletörődött a sorsába, szinte falta az ételeket, amiket eléje tettek, szaladgált, sétált, csak nem élt.


Szilvia volt a neve, de vidéken soha nem szólították így. Csak gyerek volt, esetleg „az a lány".
Most lesütött szemmel állt, s nézte ezt a titkos és gonosz világot, a felnőttek világát.
A doktor becsületesen gondoskodott a lányról. A becsület azt jelentette, hogy nem hagyta éhen halni, s néha vett neki ezt-azt, ruhát, kalapot, harisnyát, cipőt.
Kedvét a régi zongorában lelte, s tanítójában, akitől kiválóan megtanult játszani.
És a lány felnőtt.
Dacos arcú, de csinos teremtés lett belőle. Magas volt és nyúlánk, az ajka keskeny volt, a fogai szépek, a füle apró, a haja dús.
A doktor füle megnyúlt, a fogaiból veszített, arca megkerekedett és a tekintete engedékennyé vált. Megöregedett.
Szilvia még abban az évben férjhez ment.
A férje jó tíz évvel volt idősebb nála. Nem volt sem kellemes, sem kellemetlen. Férfi volt, az ünnepélyes jelentéktelenség birtokosa. Szépen öltözött. Vasárnaponként kisétáltak a közeli parkba, nézték a fák színeváltozásait, melyek olyanok voltak, mint az égből alászállt szentek fehér törzsükkel és aranyló fejükkel.
A férje egy alkalommal megbetegedett. Köhögésrohamai voltak, vért hányt. A felesége egy ideig mellette ült, majd el-eljárt. Előbb az utcára ment ki sétálni, majd a piacra, végül a parkba. Megkísértette az asszonyi szabadság. Vagy az utálat, mely befészkelte magát a lelkébe, mikor átlépte a ház küszöbét, s orrába szállt az éter és az emberi rohadás szaga.
Ekkor ismerkedett meg egy altiszttel, aki szép férfi volt, de üres, felszínes. De a szép férfiak erősebbek az unalmas házasságoknál.
Egy héttel később a férfi és a nő újra találkozott.
Ősz volt.
Szilvia sárga ruhát viselt, felette sötét kalapot és kabátot.
A tiszt mesélt, Szilvia pedig hallgatta, mert a férfi lovakról, háborúról, párbajokról mesélt, olyasmikről, melyeket ő csak olvasott, s azt is titokban.
Aztán a tóparton elcsattant az első csók, mely illetlen volt, de édeskés. Szilvia a kéj hideg lázával érkezett haza. Nem volt kedve ebédelni, s a szoba büdös volt, ahol a férje lábadozott.
- Ablakot nyitok.
- Ne, ne nyisd ki! Fázom! – mondta a férje ingerülten, majd sűrű bocsánatkérés között asszonyát arra kérte, üljön az ágy szélére.
Úgy fogta, simogatta a kezét, ahogy apák szokták a halálos ágyukon gyermekükét.
Szilvia aznap este hosszan megállt a tükör előtt, kereste azt a nőt, akit ismerni vélt. De ez, aki előtte állt, kiismerhetetlenül idegen volt. Mégi megnyerő és csinos. Levetkőzött, s megcsodálta, hogy mennyire érett és dús, de megrémült, hogy a virágai hamar elfakulnak, elnyomorodnak.
Gyakran kijárt a városba, mert a házukat, mely nem számított nagynak az öt szobájával, kicsi ablakaival, vaskos falaival, fojtogatta.
És a következő vasárnap ismét találkozott a katonatiszttel. Méltatlan és szertelen kapcsolat alakult ki kettejük között, melyben nem a bűn volt a legkellemetlenebb. Találkozásaik hol vad és fájdalmas aktusokká váltak, máskor ígéretekké és beletörődésekké.
A szenvedélyből szenvedés lett, de az otthon borzalma újra és újra visszaüldözte ehhez a gonosz titokhoz, mely lassan a lelkét is elsorvasztotta.
Szilvia egy alkalommal viszonozta egy szembejövő férfi érdeklődő nézését.
- Miért bámulta meg úgy azt a férfit? – mondta a katona, majd megvetőleg hozzátette: - Nem is férfi, csak egy málészájú civil volt.
- Érdekes volt. Ma már egy nő is lehet kíváncsi.
- Mellettem tette. Az én társaságomban senki nem tehet ilyesmit.
- Nem vagyok a magáé. Ezt tudnia kell. Ha akarom, itt hagyom.
A katonatiszt erősen korholni kezdte a nőt, mire egy magas férfi, Szilviánál talán egy-két évvel idősebb, lépett hozzájuk.
- Kisasszony? Inzultálja ez az úr?
- Igen, ez az úr... Nem tisztességesen viselkedik.
- Kérem, amennyiben nem férje, gyámja vagy gondoskodó rokona, engedje el ez a nőt! – mondta az ismeretlen.
Szilvia most tudta megnézni ezt a férfit. Okos arcú, kellemes jelenség volt, öltözete alapján előkelő körökben mozoghatott. Soha nem gondolt a lány arra, hogy efféle férfi egyszer szóba áll vele.
A kérés szóváltássá fajult, majd párbajkihívássá.
Szilvia megtudta, hogy az, aki kiállt mellette, Ebeczky báró fia volt. Hosszas levélben írt neki, s egy jól megfizetett inassal juttatta el a levelet a fiatal báróhoz, melyben igyekezett lebeszélni a párbajról.
A párbaj egy pénteki hajnalon zajlott le. Szilvia elment a templom elé, de nem volt ereje belépni. Csak állt,s bámulta a magas falakat. A pap felé biccentett, de a nő elfordult.
A párbajt tőrrel vívták, ádáz és kíméletlen küzdelem volt, s nem volt semmi romantikus benne. Mindkét férfi megsebesült, ám az ifjú báró olyan súlyosan, hogy kocsival vitték el.
A zsarnoki udvarlója hosszú vágást kapott, s az inge egész jobboldala vörös volt a saját és a másik vérétől. De a saját lábán távozott.
Szilvia ekkor ment újra templomba. Fájó rémképek gyötörték, ott hagyta férjét, aki hosszasan utána kiabált.
Régóta először érzett nyugalmat. A templom üres volt, csak apró fények bolyongtak a falakon végig. Szilvia az ismeretlenért imádkozott. Aztán magáért.
Mikor hazatért, kisebb csődület állt a ház előtt.
- Mi történik itt? - kérdezte, s a szoba felé sietett.
A körorvos ennyit mondott:
- Ne siessen. Már nem várja itt senki.
Szilvia egy pillanatra meglepődött, majd mintha megkönnyebbült volna, csak ennyit kérdezett:
- Valóban meghalt?
A halottat két nap múlva temették. A szomszédok jöttek el, a két temetőszolga és a pap. Olyan siralmas volt az egész, hogy Szilvia szégyenkezni kezdett. Maga miatt, az egyszerű koporsó miatt, a kevesek miatt, akik félve fogták meg a kezét, s csak annyit mondtak, hogy „Isten irgalmazzon az elhaltnak és neki, aki itt maradt bizonytalanságban".
Szilvia napokig otthon ült, bámulta a csupasz falakat. Nem sejtette, hogy szinte semmilye nem maradt, még a házon is jelzálog volt. Csak néhány festmény, mely megmaradt a több tucatnyiból idézte ezt a cifra nyomorúságot. A könyvesszekrény a néhányszáz könyvvel, a nappali szoba bútorai, egy kevés pénz maradt a temetés és a hagyatéki eljárás után. És ruhái.
Így ült az asszony magányosan, s nem kívánta a házat elhagyni, mert tudta, hogy bizonyára sokan róla beszélnek, s aki özvegy, az megutálják, mert az emberek így fejezik ki a haláltól való félelmüket.


*
 


Néhány nappal később csengettek. Már régóta nem volt cseléd a háznál, így Szilvia maga nyitott ajtót.
Fekete ruhás, őszes férfi állt az ajtóban. Szilvia meglepve nézte, ki lehet ez az idegen úr. Az utcán drága, elegáns autó állt, mellette egyenruhás sofőr, az autóban fekete ruhás női alak.
Szilvia kérdőn nézett a férfire, az pedig hitetlenkedve a nőre.
- Tehát maga miatt halt meg a fiam.
- Nem tudom, miről beszél – hebegte a nő.
- Idősebb Ebeczky József vagyok. A fiam maga miatt párbajozott. Megtaláltam az ön levelét.
- Meghalt! Istenem – csak ennyit tudott mondani a nő, s dülöngélve elindult a nappaliba, mely sohasem volt fényűző, de most az eladott bútorok és a falon a hiányzó festmények foltjaival rendkívül szomorú volt.
- Miattam? Énmiattam. Ez szörnyű! Én soha nem akartam! – mondta a nő, de a férfi, ahogy megállt a küszöb előtt, némi szánalommal így szólt:
- Tudom, hogy nem akarta. Soha nem olvastam a fiam leveleit, de most ez egyszer kivételt tettem. Mert tartozott nekem a halálának okával. És most, hogy ennyi az ok, hogy maga az ok, kétszeresen fáj a halála.
- Tudom, hogy sem szép, sem módos, s még művelt sem vagyok. De cseléd sem vagyok. Nő vagyok, aki soha nem akart ártani.
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, felállt a kerevetről, s az idősebb báró szemébe nézve ezt mondta:
- Nem ismertem a fiát. Egyszer láttam. De a legjobb ember lehetett, bár álmodozó vagy őrült volt, hogy így kellett meghalnia.
- Megtiltom, hogy így beszéljen róla! – csattant fel a báró.
- És ha ilyen kevésért, mint ami én vagyok, képes volt meghalni, akkor ön micsoda, hogy önért képtelen volt élni! – válaszolt Szilvia erélyesen.
Csend lett, a kölcsönös vádak megölték a beszédet.
Majda báró zokogva borult az ajtófélfának, s mikor Szilvia felé lépett, az felemelte a kezét, hogy ne közelítsenek hozzá.
Most a nő kezdte szánni a férfit, legszívesebben megölelte volna.


**


Néhány hét múlva az asszony meglátta az ifjú báró gyilkosát, a régi szeretőjét. Egy másik nő oldalán sétált. Kissé megtört volt, s még sápadt, de délceg, erős férfinak akart látszani. Szilvia észrevétlen próbált maradni, egy gázlámpa törzse mögé bújt, onnan nézte azokat, kettejüket.
Nem a becsapottság érzete szállta meg, hanem a megvetésé. Ez volt az egyetlen mentsége az életre.
Elhatározta, hogy a házat eladja, s valahova vidékre költözik, de újra és újra látta, ahogy a szeretője csalóvá vált. Egy alkalommal, ahogy keserű szájízzel visszaindult, a báró állt mögötte.
- Tehát ő az. A hitvány. A gyilkos – mondta hűvösen.
- Ha engem nem számít bele – válaszolta a nő csendes cinizmussal.
- A levele felmenti önt.
- Akkor őt is – mondta a nő.
- Ahogy látom, a fiamat meggyilkolta, de önt tönkre is tette.
- Inkább fordítva. A fiát elvette, de nem gyilkolhatja meg egy ilyen. És ön az, uram, aki tönkrement. A halott pedig én. Halottas házból szellemek közé járok.
- Van egy ajánlatom – mondta a férfi egy rövid gondolkodási idő után. – Ön elpusztítja ezt a gazembert, s én élete végéig biztosítom, hogy jólétben éljen.
- És ha nem teszem, mindkettőnket...
- Nem asszonyom. Akkor a fiam után az én halálomhoz is köze lesz.


***


 
Szilvia másnap egy csomagot kapott. Kibontotta. Egy pisztoly és egy kapszula volt benne. Mellette drága rum a legjobb fajtából. És egy levél: „Ön választ, én megbízom önben."
A nő hosszan elgondolkodott, majd rövid levelet fogalmazott meg, melyben a régi szeretőjét találkozóra hívja a házába.
A pisztolyt a kerevet díszpárnái közé rejtette, a mérget magához vette. Megterített, így várta a férfit.
Az meg is érkezett. Meglepte a nő sápadtsága, de a nőt így szépnek látta. Szebbnek, mint akiknek a napokban tette a szépet. Mert Szilvia okos vonásai mellett magas, érzéki nő benyomását keltette, mozdulatai finomak voltak, beszédje tiszta és élénk.
- Látja, most már szabad vagyok. Olyan, akire vágyott. Itt vagyok.
- Igen, de miért biztos abban, hogy még mindig kell nekem.
- Lecserélne a helyi, szenvelgő kokottokra? Igen? Vagy többre vágyik.
- Miről beszél, asszonyom.
- Mint mindenki, akinek köze van önhöz.
- Férfi vagyok és fiatal. Élni akarok még.
Azzal hosszan ivott a rumból, majd újra töltött megának.
- És katona, aki bármikor meghalhat. Jogom van szeretni és akarni.
És újra ivott, de most az üvegből. Szilvia undorítónak találta, s elfordult. És várt. Akarta, hogy a méreg gyorsan végezzen. De már eltelt tíz perc.
- És mit tud adni a kettőnk kapcsolatához, Szilvia? – kérdezte számító hangon a férfi.
- Ön tiszt, s tudom, előléptetik. Itt a ház, erre alapozhatok. Vannak barátaim.
- Miféle barátai?
- Befolyásos emberek. Igaz, egyelőre mértékkel segítenek. Ha ön fontos tud lenni, elismertetni képes lesz valódi képességeit, a segítségemmel előrejut.
- Ön özvegyasszony. Szép... Még nagyon is az. De már fakul a szépsége, s ez a ház. Semmire nem biztosíték. Ahogy a szavai, ígéretei sem azok. Kell nekem, de nem ön a jövőm. Csak jelen...
És ekkor megtorpant a férfi. heves verejtékezéssel jelezte a teste, hogy a szív, a máj és a keringés összeomlik, mint egy aláaknázott erődítmény. És ezt a férfi megérezte. A nőt nézte, a poharat és az üveget. És a nőben felismerte saját fajtáját, a gyilkost. De számára a gyilkos az erőt jelentette. Ezért a nő felé indult, hogy megfojtsa. Ordítva ugrott neki, a ruháját elszakította. A nő kibújt a férfi gyengülő szorításából, de a férfi megfogta a két formás lábat és maga felé húzta ezt a szép és könnyű asszonytestet. Az pedig olyan eréllyel kezdett kapálózni, hogy kiszabadult és a férfit fejbe rúgta. De az erőre kapott, s újra a nőre támadt. Szilvia a kerevethez vonszolta a saját testét és a belé kapaszkodó, de egyre erőtlenebb férfit, s a pisztolyt közelről kihúzva fejbe lőtte a katonát.
Még látta annak a szemét, a nagy sötét szempárt, melyben a felismerés utolsó villanása lobbant egyet. Majd az egész arc elfeketedett, s a kiröpülő lövedék leszakította a fejtetőt, s a fal tele lett gyorsan sötétülő emberi anyaggal, melyben egykor az élet milliónyi árama futott. S ahogy szétfröccsent a falon, csak mocsok lett.


Órákig ült, s várt, hogy akik hallották, bizonyára már értesítették a hatóságokat, s eljönnek érte, s letartóztatják.
De nem történt semmi. Csendes volt a ház, az utca, majd az este, mely betántorgott az ablakokon át, mint egy öntudatlan, részeg csapat.
Szilvia így aludt el. Éjszaka kapálózott a rémálmai miatt, a fejét ide-oda kapkodta. Majd megnyugodott, s csak a hajnali hideg ébresztette fel. A halott fekete képpel bámult rá, egyetlen szeme is kancsalul bámult a semmibe. Szilvia reszketve rohant a toalettjéhez, hogy rendbe szedje magát. Pénzt vett magához, a fegyvert és a méregkapszulát eltette, majd tüzet csiholt, s meggyújtotta a függönyöket, a könyveket, a bútorokat, s fekete ruhába kiosont a házból. Félórával később hallotta a tűzoltók csilingelését, de már nem nézett többé hátra.


****


 


Ebeczky báró megtalálta a nőt, miután értesült arról, hogy a ház leégett, s benne megtalálták Szilvia csontvázát. Bár több orvos is kételyét fejezte ki, hogy egy nő maradványára leltek a romok közt, váratlanul elhallgattak.
- Ön nem létezik, ezért új életet kell kezdenie, s nem Magyarországon. Bécsben vettem önnek házat, és itt vannak az új papírjai, valamint havonta kap egy olyan összeget a halálomig, melyből megfelelően tud élni. Azzal átnyújtott egy kézi bőröndöt, majd távozott.
Szilvia estére már Bécsben volt, s nem messze a belvárostól egy tisztes házba lépett be, mely immár az övé volt. Ott talált pénzt ruhatárra, ékszerekre.
E naptól kezdve Bándy Rozália bárónő volt, akinek többet nem lehetett az öreg báróhoz köze. És Magyarországhoz semmiképpen.
Ezen a napon töltötte be a huszonhatodik életévét.


*****


A tükörbe nézett.
Korát meghazudtoló nő nézett vissza rá.
Új frizurát készíttetett, a jobb ételektől az arca teltebb lett, kivirágzott. És ha a nagy állótükör előtt megállt, hosszan elnézte magát. Rájött, mennyire más, mennyivel szebb. Az itteni nők meg sem közelítették egészséges színét, magas és karcsú termetét, könnyed teltségét, lábának izmosságát, derekának vékonyságát.
A pénzzel jól bánt, nem fényűző, de biztonságos életet élt.
Hamar felismerték a küllemének eredetiségét, de a lelke rejtett maradt. Újra zongorázni kezdett, s ebben örömét lelte. Láthatatlanul is bekapcsolódott Bécs művészeti életébe. Adományozóként kilépett a közéletbe, festőket és művészeket támogatott.
Ekkor ismerte meg az ifjú Vincenzo, Sciuttit, a bécsi sajtó és közönség dédelgetett kedvencét.
Sciutti fiatal olasz pianista volt, s nem tartozott a szép olasz férfiak közé. A neve és a játéka többet adott, mint megjelenése. De így is rajongtak érte.
Magas világos hajú és bőrű férfi volt szeplőkkel az arcán. Vékony keze és érzékien hosszú ujjai inkább megbabonázták a közönséget, mint az, amikor Beethovent kezdett játszani. Csak Liszt és az akkoriban népszerű virtuózok előadásáért éltette a közönség.
Így ismerkedett meg Szilviával.
Amikor Szilvia felállt és elindult a kijárat felé. Sciutti lecsapta a zongorát, s a művészbejárón kifutott a teremből. A közönség felhördült, majd hangosan elégedetlenkedni kezdett. Sciutti kijutván az előtérbe utolérte Szilviát.
- Bárónő, kérem, álljon meg!
Szilvia megállt, lassan visszafordult.
- Miért teszi ezt velem, kérem?
- Mit teszek önnel?
- Már harmadik este hagyja el a nézőteret. És ezt látványosan teszi. Megbotránkoztat.
- Ön pedig a jóízléssel teszi ugyanezt.
- Miért mondja ezt? Hiszen azt játszom, amire szükség van.
- Ha a szükségért játszik, akkor tegye! Nem kötelességem az ön szükségleteit támogatnom.
- De bárónő... Tudom, hogy ki ön. Hogy mennyit köszönhetek önnek. A támogatásának. Nem is kevés pénzzel. Most pedig megaláz.
- Nem tudhatja, ki vagyok...Támogattam a zenét, önmagát pedig csak önmaga alázza meg.
Szilvia észrevette a fiatalember tekintetében az örök férfi vágy apró villanásait, de nem akart törődni vele.
- Kérem, ha nem akarja elveszíteni a közönségét, menjen vissza, adjon ráadást, pózoljon. A bécsiek – bár nem ezt szeretik -, de önt ezért szeretik.
És magára hagyta a férfit.


Eztán nem járt el a hangversenyekre.
Női ösztöne és a női vágya küzdött benne. Ez kiszolgáltatottá tette. Előbb magát kínozta, majd a kínt magához vette. Elhatározta, hogy visszautazik Budapestre. Levelet írt egykori jótevőjének címezve, de a levélre csak a monogramját írta. És a sorait csak az öreg báró érthette.
Vonattal ment és inkognitóban. Mikor átlépte a határt, félelem fogta el. A bárótól nem kapott jó ideje levelet, viszont a pénz rendszeresen megérkezett. Ezért mindezeddig nem nyugtalankodott.
Pesten kocsit bérelt, s úgy ment át Budára, az Ebeczky-palotába. Üzent, hogy Bándy bárónő látogatást tesz az idősebb bárónál.
Sürgöny érkezett, hogy várják.
Mikor belépett a palotába, rátört a félelem, amit külföldön sosem érzett. Ott mindent a sajátjának hitt, ezek a falak megmutatták, hogy nincstelen.
- Kérem, fáradjon be. A báró úr már várja – mondta a libériás inas.
Szilvia belépett, s de egy harminc év körüli férfi állt fel egy széles asztal mögül, és tett néhány lépést az asszony felé.
- De hiszen... - hebegte Szilvia, s elsápadt.
Mindenféle gondolat csivitelt a fejében, a leggonoszabb következtetések futottak át az elméjén.
- Másra számított a bárónő? – kérdezte a fiatal férfi. – A meglepetését megértem, ezért tartozunk egymásnak a kölcsönös bemutatkozás kötelező formaságával.
- Voyons, a que pensez vous? – kérdezte Szilvia gyanakodva.
- Vous m'avez écrit... - válaszolta szikáran a férfi.
- Que voulez-vous?
- A nevét? Ki ön? Ki ön valójában? Kinek fizetek immár három hónapja?
- Ne me tourmentez pas! Vous savez tout!
- Hagyja ezt! A kiejtése és a mozdulatai nem azok, aminek akarja magát láttatni. Ön gyönyörű, de titok számomra. És nem szeretem a titkokat. Egy ilyen szép nőt soha nem bántanék. Illetve egyetlen esetben. Ha az a nő nem is nő, hanem maga az ördög. A nagybátyám, a néhai Ebeczky báró önnek kereken ezt az összeget fizette ki részben vagy egészben – mondta a férfi, s felemelt egy fehér lapot, majd hogy a szavának nyomatékot adjon, az asztalra ejtette azt.
- A báró meghalt – suttogta önmagának Szilvia, s hirtelen megrémítette, hogy mi lesz most vele.
- Meghalt a báró, éljen a báró – mondta a férfi gúnyosan, majd fölényeskedve folytatta: - Báró Ebeczky Albert. A barátaimnak csak Albi. És mi lehetek önnek?
- A nevem...
- Tudom a nevét. A valódit, kedves Szilvia asszony. De természetesen ön Rozália kisasszony a nagyvilág számára. Bár még mindig nem tudom, hogy ki ön valójában. Bevallom, azt gondoltam, hogy valamikor a nagybátyám szeretője lehetett. De most, hogy láttam, nem hiszem, hogy az lett volna.
Szilvia egy pillanatra megtántorodott, olyan erős szédület fogta el.
Majd sarkon fordult, s elindult az ajtó felé.
- Ne akarja a hebehurgya viselkedésével leleplezni a mi kis titkunkat! – kiáltotta utána a férfi.
Szilvia egy pillanatra megtorpant, majd nyugalmat erőltetve magára... elhagyta a szobát, a házat és a hatalmas, parkos udvart.


 


[1] Mire gondol?(francia)


[2] Ne űzzönvelem gonosz tréfát! (francia)


[3] Mit akartőlem? (francia)


[4] Ne gyötörjön! Ön mindent tud! (francia)