Téli csend

A tél megszőtte már a bokrok
köntösét,

s fagyos mosolyt vacog a
meztelen szobor.

Az égbolt csillagos, nincs
teljesen sötét,

s a szél a hegy felől nagy
csendeket sodor.


A csontos fák között didergő
árny bolyong,

roppan, bármerre lép, a hó
takarta ág.

Két lábon álmodik, s miként még
pár bolond,

megérti,
mit mesél e dermedt némaság.