A bolond
amit napfény takart, az éj most megmutat.
Fülemben zúg a csend, ágyamhoz árny oson,
s lámpámról csillagok lógatják lábukat.
Az asztalon kanál, holnapra gyógyszerek,
fejemben ég a kép, keblemre hamva hull.
Tükrömben más lakik, én csak jövök-megyek,
s örök homály marad, virrad vagy alkonyul?
Az ablak szürke folt, redőnyén tűlevél,
üvegre köd ragad s megalvadt mondatok.
A függöny, mint a drót, zörög, ha fúj a szél;
sokan zajongnak itt, én bölcsen hallgatok.
