Látom, mint gyötri az alkony homálya
az élet festette színes képeket.
Torz árnyak jutnak bús, rideg halálba:
alig születtek, s máris mind elveszett.

A maszk lehull, szemnek szörnyű látnia:
félsz, kétség, járvány, s csupán szégyen,
marad.
Emberlét: hőst nem szülő tragédia,
sírokban hullák játszotta rossz darab.

S engem már undorít e porladó lét,
maradjak mégis, Sorsom úgy akarja,
színésznek itt, ki tudja is szövegét,
űz, kényszerít, s kétségbe ejt unalma.




                      Confiteor