Georg Trakl: A parasztok

Nekünk a zöld halhatóan lángol;
a füsttől kormos alsó szobában
cselédlányok, szolgák, mindahány van,
kenyérhez isszák a bort pohárból.


Ebédidő csendjébe merülve,
csak ritkán szólnak, szerényen, halkan.
A mezők villognak lankadatlan
s a messzi égbolt nyomasztó szürke.

Kályhában tűz ég, fintorog a láng,
és szerte szállnak zümmögő legyek,
a cselédlányok bambák, csendesek,
mindnek vére zúg s halántéka ráng.


Vágyó tekintetük egymásra hull,
mihelyt állatibb illatok fújnak.
Csupán egy, ki hálát mond az Úrnak,
s kakas kapar az ajtónál alul.


A mezőn már rémület tör rájuk,
s az ordítozó kalász suttogásra
recsegve szól s leng előre hátra
irtóztató ütemben kaszájuk.



                  Die Bauern

Vorm Fenster tönendes Grün uns Rot.

Im schwarzverräucherten, niederen Saal
Sitzen die Knechte und Mägde beim Mahl;
Und sie schenken den Wein und sie brechen das Brot.

Im tiefen Schweigen der Mittagszeit
Fällt bisweilen ein karges Wort.
Die Äcker flimmern in einem fort
Und der Himmel bleiern und weit.

Fratzenhaft flackert im Herd die Glut
Und ein Schwarm von Fliegen summt.
Die Mägde lauschen blöd und verstummt
Und ihre Schläfen hämmert das Blut.

Und manchmal treffen sich Blicke voll Gier,
Wenn tierischer Dunst die Stube durchweht.
Eintönig spricht ein Knecht das Gebet
Und ein Hahn kräht unter der Tür.

Und wieder ins Feld. Ein Grauen packt
Sie oft im tosenden Ährengebraus
Und klirrend schwingen ein und aus
Die Sensen geisterhaft im Takt.