Tél közepén, az év 22. napján van a Magyar Kultúra Napja, és egyben a magyar Himnusz születésnapja, méghozzá a száznyolcvanötödik.
A fellelhető kézirat szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén, (a kéziraton csak ennyi áll: Cseke, 1923. január 22.) és erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
E nap környékén nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, és egy-egy program, esemény kapcsán sokan, sokféle módon próbálnak átadni, megmutatni valamit kulturális, művészeti életünk értékeiből.
Magyar Himnusz természetesen a költemény megírása előtt is volt, a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt. Népszerű volt - a hatóságok által többször betiltott - ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.
A költemény műfaja óda, azon belül himnusz.
A vers keretét adó első és utolsó versszak - a könyörgés - imát, fohászt tartalmaz. A keret által közrefogott versszakok - az érvelés - a múltat és jelent állítják szembe egymással. A 2-3. versszak a múlt dicső pillanatait emeli ki: a honfoglalást, a gazdasági virágzást és Mátyás király győzelmeit. A következő versszakok a múlt szenvedéseiről szólnak: a mongolok, törökök támadásairól, a belső széthúzásokról, a testvérharcokról. A 6-7. versszakban a múlt képei összemosódnak a jelennel. A képek erejét az ellentétek fokozzák. A vers végén a bűnök felsorolása után ismét elhangzik a fohász, de a hangsúly áthelyeződik: a költő már csak szánalomért könyörög.
A himnusz (a görög dicséret, magasztalás szóból) költői és liturgikus műfaj, az ódai műfajcsoport tagja, melynek tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete. Az egyik legősibb lírai műfaj, a mitikus világképű kultúrákban mindenhol fellelhető.
A himnuszköltészet a középkorban élte virágkorát, része lett a vallási szertartásoknak, érintkezett az imaformákkal, és elősegítette a rímes-időmértékes verselés fejlődését.
A himnusz a későbbi korokban már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki, hanem bármely bölcseleti mondanivalót; és a hagyományos szerkezeti keretek is fellazultak. Így végül az ódával csaknem azonos jelentésű fogalommá vált: szárnyaló lendületű költemény, amelyet szinte bármely tárgy, téma - elvont eszme, természeti jelenség, kiváló tulajdonságú ember, egy ország - magasztalására írhattak.
Himnuszunk zenéjét Erkel Ferenc (1810-1893), zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázatot megnyerte, és Egressy Béni zenésítette meg. 1844-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be, azonban csak 1903-ban lett az ország törvényileg elfogadott himnusza. A szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, szocialista himnusz szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, - változtatásra szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: Minek új? Jó nekünk a régi himnusz. Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.
Kölcsey Ferenc (1790-1838), a reformkor talán legnagyobb költője versének - eredetileg - hosszabb címet adott: Hymnus - A magyar nép zivataros századaiból  - mely vers nemzeti himnuszunkká, azaz egy közösség identitását kifejező énekké vált, s amelyet minden magyar ember elérzékenyülve és mélységes, szent áhítattal hallgat immár 165. éve.