Mégis hiszünk
A homlokunkra ráncot írt az emlék,

sajgó sebekre kéklő folt fagyott.

Szemünkre folyt, magányos, téli esték

zsebükbe gyűrnek minden csillagot.


Beszélni fáj, fullaszt sok volt ígéret,

a csend komor, de gúnyosan nevet.

Sóhajtozunk, hogy álmunk semmivé lett,

s féljük, ha néz a lelkiismeret. 


Mégis hiszünk, és megszületnénk újra,

időnk rabolta oly sok tévedés.

Vigaszt keresni kőbevésett múltra,

jövőnkre nézve meglehet, kevés.