„Megrendülésünk súlytalan,
Panaszunk sincsen, nincs már, csak vinnyogás.
Túlélő alázat csendesít,
de túlélhetetlen itt a hallgatás."
/Csengey Dénes: Vörösmarty költő lázbeteg éneke/

Eddig eljutottunk, a hallgatás faláig.
Delelő hold embermagányt sodor,
s rekedt harang kondul a sötéttel.
Rőzsetenyérben szívkoszorú lángol,
s hollórajok árnya keresztútra feszül.

Szűretlen, kéretlen, véletlen szavak,
füstölgő gondolatkazlak szemhatára.
Látom, oda se nézve: a csönd is csak áll.
Torlódik susogva minden, hisz magad is
látod, de nem sikoltasz, ha marja torkodat
fortélyosan az a régi, és mosolyogva lapít.

Mutasd magad, te, a szabados harag
szőke örvényében forgó, summás alak!
Szaladó szeánszok, ferdült imákba fulladó
malasztján kérődző, hullott sorsú magyar!
Folyékony éjszakádra, mint holtra a bőr,
ráhűl a másnap. Mit sírsz? Ennyid maradt.

Hagyd holnapig, hátha megtartatsz,
és jeleket hagy neked a kegyelmes ég.
Figyelj a hangra, mely életre érlel!
Száll és szól, kiált, kiáll, haragszik érted
kétségbeesett méltósággal ma is a költő.
Lángol a rőzse, füstje száll a sötéttel,
és embermagány kondul a falaknál.

2017. február 22.