Nem mai bölcsesség ez sem.
Gárdonyi Gézától való. Sokan bizonyára fejcsóválva olvassák. Persze kérdés,
tehetnek-e róla? Tehetnek-e arról, hogy városaink kőrengetegeiben már nem
tudják, mi a természet, legfeljebb Facebook-on közzétett fényképekből és
tévémagazinokból dereng nekik valami arról, milyen is a falu... 

Talán
nem teljesen ismeretlen olvasóink előtt az alábbi, két világháború közt
született siratóének:



Túl a Tiszán van egy kicsiny bogárhátú ház,

ahol egyszer boldog voltam én.

Sokszor elfog utána egy emésztő nagy vágy,

itt hagynék én mindent könnyedén.

Itt hagynám a sok-sok fényes márványpalotát,

nem boldogít engem ez a hazug, rossz világ!



Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,

mikor lesz felettünk kék az ég?

Mikor ragyog szivárvány a könnyzápor után,

mikor lesz szívünkben békesség?

Mikor ragyog égboltunkra egy kis boldogság,

mikor válik valóra a magyar igazság?



Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,

mikor virrad ránk egy szebb világ?



Égető kérdések, melyekre Gárdonyi szokott bölcsességével játszi könnyedséggel
felelt meg. „A falu dicsérete” című elbeszélésében olvassuk:



„Szeretem a falut! Szeretem benne azokat a fákkal árnyékos, apró fehér házakat;
azokat a széles, füves utcákat, amelyek árkaiba belefordul a szekér, de a víz
soha; szeretem azokat a kerítésen áthajló, nagy eperfákat, amelyeknek sóhajtozó
lelke van; szeretem azokat a komoly, subás férfiakat, akik mind filozófusok;
aztán azokat a mozgékony, piros-szoknyás asszonyokat, akik nem sikítanak, ha térdig
ruhátlanul látja őket az ember, mikor – a vízben állva – a fehérneműt
sulykolják. Aztán szeretem azokat a mezítlábas, fürge gyerekeket is, akik
pipiskét raknak a poros út közepén, vagy kákabuzogányos háborút játszanak a
szérűkön. Különösen tetszik pedig nekem az az óriási, virágos, zöld szőnyeg,
amelynek közepén a falu fekszik, s amelynek szélein borjúk táncolnak, csikók
nyargalásznak, míg egy-egy vén paraszt hosszú barna sávokat szánt rá az
ekéjével.”



A „komoly, subás férfiak” mint filozófusok! Micsoda igazság! Igazi gárdonyis
mondat. Nekünk nem Platónjaink, Arisztotelészeink vannak, mondhatnók, hanem
olyan névtelen magyarjaink, akiknek mindig mindenre megvan a ráfelelhetnékük, a
„kádenciájuk”. Akik nem szorulnak rá a Wikipédia előtti görcsölésre, hogy
tudakozódjanak, mi is az a „mélyszántás”. Megtanulták őseiktől apáról fiúra, és
maguk is elvégzik, ki tudja hányszor. No de olvassuk csak tovább Gárdonyit!



„Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak
élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi városiak, ezerféle leskelődő
betegség s a vágyaknak és reménységeknek tündér arcú pofozógépei között. A mi
népünk nyugodtan él és egészségesen. Ha megharagszik, üt; ha licitálják, fizet;
ha megbetegszik, meghal.”



Nyugodtan, egészségesen él! Eszembe is jut erről egy régi erdélyi sírfelirat:



Látta nagy Napóleon fertelmes seregét,

Ette a nagy ínség keserves kenyerét.

Az nagy döghalál is neki meg nem árta,

Egészségbe hótt meg, mikor nem is várta.



Mert mi is a mindmáig gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetett „falusi” és „paraszt”
varázsának titka? Gárdonyi ezt is elárulja:



„Falun minden embernek három lapból áll a biográfiája. Az egyik benne van az
anyakönyvben, a másik az adólajstromban, a harmadik a fakereszten. Ennél több
nem is kell. A faluban számon tartják és összeemlegetik mindenkinek az összes
bűneit, halála után pedig az összes erényeit. Ott semmi sem mulandó.”



Ahogyan a székely mondja: „Nyomós életet élt.”Nem volt tudós könyvtára, de nem
is hiányzott neki, hiába nézte le ezért őt annyira a városi:



„A tudományokhoz nem értenek, de nem is kívánnak érteni. Mindegy nekik, akár a
föld forog, akár a nap. A fő az, hogy a földnek jó termése legyen, a nap pedig
minél korábban keljen, és minél későbben nyugodjék, hogy ne fogyjon a
petróleum. A távíró, telefon és fonográf rájuk nézve még nem létezik, ámha
Szűrbontó Mihály kútágast épít, annak helyes felállításáról és könnyen való
billegéséről hetekig tanácskoznak és beszélnek a faluban. Azzal sem törődnek
ők, ha császár hal meg, vagy világhírű költő, de ha Balogh Túrósék tehene
valami hirtelen támadt, belső baj következtében kiszenderül ez árnyékvilágból,
általános, mély részvét támad a faluban. Az asszonyok sírnak. A férfiak a
fejüket csóválják. A tehén biográfiája hosszasan és érzelmesen megbeszélődik, s
aznap nyitva van a mészárszék is. Hasonló nagy esemény az, ha Fűző Patyi Mihály
házat tapostat sárból és polyvából; ha a bíró szűre közepét kiszabja a Csutak
Ádám kutyája; ha Göde Nagy Ábris a hátulsó díszét lövi el a nyúlnak; vagy ha
Batók Örzse néni a vásárról hazajövet elveszti az új csizmája párját. Ellenben
a jelentéktelen események közé tartozik az, ha Mihály bácsit, a volt
harangozót, kidobják a korcsmából, ha az öreg Petrencés Zsuzsa kísértetet lát,
vagy ha az előbb említett Petrencés Zsuzsának templomba-menet úgy beleragadnak
a lábai az agyagos sárba, hogy őt magát hat embernek kell kihúzni, a csizmáit
pedig legalábbis tizenkettőnek; továbbá az sem esemény, ha Kotor Nagy Andrásné
megveri az urát az udvaron.”



Civilizálatlan a falu? Egyáltalán hol kezdődik a civilizáció? Hallgassuk meg
erről is Gárdonyit:



„Salamon nevezetes személy. Ő terjeszti a falukon a civilizációt. A civilizáció
ugyanis a szappannál és zsebkendőnél kezdődik. Salamon előtt senki sem mosdott
a faluban szappannal.”



Mindezek után aligha csodálkozhatunk már Gárdonyi további sorain:



„Hát az való is, hogy a falusi embernek tisztább az agyveleje, mint a városié.
A városi ember előbb szerelmes, azután megházasodik, de mással és érdekből.
Falun először megtörténik az érdekházasság, azután következik a szerelem, de
egymás iránt.



Máskülönben az egészségi viszonyok egész esztendőn át jók. Akinek véletlenül
háromszoros nyilallása van, nem szalad mindjárt az orvoshoz, hanem beszedi a
faluban levő, drága maradék-medicinákat, amelyek a halálos nyavalyáknak
boldogultak közé sorozott áldozatai után megmaradtak. Nagyobb betegségekben a
nyárádi gulyásné szokott segíteni. Az tudós asszony. Ismeri a füvek erejét. A
hetedik határból is hozzá hordják a betegeket. Ha gyógyítani sikerül, a falu a
gulyásné dicsőségét hirdeti, ha pedig a beteg meghal, azt mondják: „isten
rendelése”. Így aztán a vén gulyásné az istennel együtt általános megelégedésre
kezeli a falu egészségét.



Egyszer valami doktor ráfenyegett az öregasszonyra: – Hallja, maga, vén
boszorkány, már régen szemmel tartjuk! Ha a legkisebb panasz történik, hát
fölakasztódik kelmed! A vén gulyásné vállat vont. Beszélhet a doktor! Az, aki
meggyógyul, hálát ad érte a jó istennek, a két oldal szalonnát pedig a
gulyásnénak. Aki meg Ábrahám kebelébe költözött, az nem panaszkodik.”



Idillikus világot
varázsol elénk Gárdonyi. De nem lehetetlent. Nem utópiákat kerget, mint korunk
„szociológusai”. Az ő falujában úgy látszik, nincs helye annak, amit ma
civilizációnak nevezünk. Ami csak addig működik közmondásosan, amíg nem esik az
eső...