Valaha iskoláinkban virágzó önképzőkörök működtek,
színvonalas kulturális estekkel. Ezek során is a nagybetűs Életre készültek a
félig gyermek, félig felnőtt növendékek.

Kezemben
a leánynevelő budapesti Ranolder Intézet 1943-ban megjelent jubileumi
emlékkönyve, amelyből arról értesülünk, hogy Tormay Cécile Önképzőkör működött
a neves intézményben.

Négy szakosztálya volt: nevelési-szociális, természettudományi, művészeti és
magyar irodalmi-történelmi. A nevelési jelmondata ez volt: „Jobbá leszek és
másokat is jobbá teszek.” Hármas gondolat vezérelte a leánytanulókat ebben:
mit, mikor, hogyan kell tennünk, hogy helyes és szép legyen? Milyen a jó példa
jelentősége, a tanítói hivatás áldozata és öröme, melyek magyar értékeink s a
magyar lelkiség erőforrásai. Kiállításokat rendeztek, előadásokat tartottak:
„Érdekes képgyűjteményt, táblázatokat készítettek néhányan a fejlődő
gyermekről.” Példáéul Mezőkövesd népi értékeiről vagy Zsitvabesenyő
népszokásairól.



A természettudományi szakosztály működése sem volt akárminő: „Tanulságos
időszerű gyűléseink a következő tárgyak köré csoportosultak: A fényképezés
művészete. Bepillantás a csillagok világába. A repülőgép szerepe aí modern
ember életében. Herman Ottó. A budai hegyek növényzete. Mindegyik kérdést több
oldalról, behatóan feldolgozták, itt-ott filmmel élénkítették, s egy-egy
ügyesen megválogatott költeménnyel tették változatossá a műsort. A kiállításra
érdekes szemléltető táblákat készítettek a tagok a következő kérdésekről: Hány
leadóállomást hallgat Európa 1 000 000 rádió-előfizetője? Az elektromágneses
hullámok skálája. A hírszolgálat fejlődése. Villamosság a háztartásban. A
fizika története számokban, képekben. Néhányan dicséretre méltó mag-, rügy-,
kéreg-, rovargyűjteménnyel gazdagították szertárunkat.”



A művészeti szakosztályban a leányok ismertették Bach, Schubert, Schumann,
Holbein, Rembrandt és Guido Reni életét, művészetét, az újkori magyar művészet
világából a szolnoki művésztelepet. „Legszebb gyűléseink egyikének tárgya volt
»Az Annuntiatio a művészetben«. Erre vendégül láttuk az önképzőkör minden
tagját. A gyűlés jól szemléltette, hogyan ihlette meg a csodálatos esemény a
keresztény művészek lelkét, kezdve a katakombák együgyű, de őszinte
művészetétől a mai kor túlfinomult, a formákban oly gazdagon válogató
művészetéig. Minden bemutatott képet egy korabeli kórusművel kísértünk s tettük
még kifejezőbbé.” Gyakoriak voltak továbbá a növendékek múzeumlátogatásai.



Végül a magyar irodalmi és történelmi szakosztály sem maradt el a többitől:
„Októberi érdekes gyűlésünk a Balaton költészetével ismertetett meg bennünket.”
Más alkalommal pedig Sík Sándor tiszteletére rendezett díszgyűlést. De volt más
is. 



„Tavasszal nagyarányú levelezést folytatott az önképzőkör. Azzal a szerény
kéréssel fordultunk élő nagyjainkhoz, hogy jubileumunk évében néhány soros
emlékkel örvendeztessenek bennünket. Kimondhatatlan örömmel fogadtuk íróink,
költőink megható leereszkedését.” 



Harminckét bejegyzés született. Csak kettőt idézek:



„Azt az utat választottam, hogy tanítsam az időszerűt és az időtlent, de
egységben a kettőt, mint ahogy példázza azt minden eszme és a nemzet, melynek
félarca időszerű s a másik időtlen, de egy és oszthatatlan a kettő örökre.”
(Tamási Áron)



„Nincs szebb és felelősségteljesebb hivatás ebben a hazában, mint fiatal magyar
lelkeket nevelni Istennek tetsző és nemzetnek hasznos életre. A mai fölbolydult
világ benyomásaitól szédelgő gyermeki lelkekben összhangot teremteni Isten és
nemzet fogalmai között oly magasztos hivatás, mely apostollá és költővé
változtatja az embert. A hivatását hűséggel betöltő magyar tanítónő a magyar
jövendő édesanyja. Meghatott szeretetem kíséri mindég azokat, kik ezt a
hivatást lelkesen és bátran vállalni merik.” (Wass Albert)



Más világ volt, nagyon
más világ az akkori, mint a mai. Hol vannak ma ugyanis az önképzőkörök?
Tanulhatnánk pedig az imént részletezett múltból. Akkor még ilyen volt az
iskolai élet Tormay Cécile szellemében.