Alkalmi vers a költészet napjára
Rimbaud még húsz sem volt,
Amikor eldobta a tollat,
És széttépte a papírt.
Tántorgó hajóján tengerre
Szállt, s a kikötőben hagyta
Batyuba kötött álmait.
Petőfi huszonhat múlt
Ezernyolcszáznegyvenkilenc
Nyarán, s az utolsó csaták
Egyikét vezényelte Bem apó,
S még egyszer végignézett
Félthetetlen, fogadott fián.
Ady, a negyvenkét éves
Koravén, a fényképen
Mintha a saját apja volna,
Csinszka mellette ül
A kanapén, s az öreg
Vénülő kezét fogja.
Juhászt ötvenévesen,
A kórházban Szegeden,
Lelkes ifjak látogatták,
Bíztatták, de a sötéten
Fénylő, óriás szemek már
Mindörökre Annát siratták.
Harminckét éve elszelelt.
Élete felszelt barna kenyér,
Elosztogatta mindenét,
Virágos jókedvetekért.
Flórája máshoz ment végül,
S lábaihoz az idő odavénült.
Harmincöt volt a bölcsész,
Aki nyitott tenyerében hordta
A szépség örökölt ajándékait,
S az isteni tökéletesség
Visszfénye tükröződött,
Gyűrött noteszának lapjain.
Márciusi hó szakadt a szívre,
S ötvenkét éve ösvényt regölt
A szélben, s romolhatatlan
Lelke ma is szó-ménest igazít.
Hajsátrak omlanak, s túlnan
Létünk időtlen himnusza ring.
