Tilos-szonett

 

Egyszerre szólít és vakít a papiros,
csatába hívja versemet sok szürke árny:
az írás annyi, mi lényem. Többet ne várj.
Egy betűvel sem toldhatom magam: tilos.

Mert alig van, ki jobban ismerne nálad,
s mondd, e földi létben vágyhatok-e többre?
Mert szavunkat égi erő fűzi össze
már oldhatatlanul - és sohasem fárad.

Eddig utamat kegyes szemek kísérték;
de nekem nem más, csakis te vagy a mérték
úgy, hogy mégis önmagam vagyok legbelül

ugyanaz az ember. Ha kérded: kiféle...?
Ez egyszerű. Maradok arra ítélve,
mely út nekem itt kijelöltetett - egyedül.



Budapest, 2008. április 23.