Ha
valaki a magyar vagy a nagy irodalmat alkotó nemzetek végtelen hegyvonulataira
tekint, azt különleges és tragikus életsorsok szédítik el. Mert az író
lelkében hosszú idők gyötrő évei alatt terem meg a mű, mint ahogy a kagyló
bensőjében a gyöngy, vagy Oscar Wilde csalogányának véréből és énekéből a
legvörösebb vörös rózsa. Az író magával cipeli gyermekkorának minden
gyötrelmét, íróvá serdülve még mindig szenved tőle, melyben az olvasó a
gyönyörűségét leli, s mohón keresi ezekben a gonoszul kifosztott életekben a
saját élete sivárságát enyhítő gyógyszert: a katarzist. Közben az író a
túlérzékenység stigmáival lesz a mindenkori társadalom bolondja, hogy majd
halála után életének minden pillanatát szorgalmas életrajzírók
meghamisítsák. Így válik mű és az ember kőbe vésett hazugsággá, hogy aztán
a kőtáblaromboló korok befejezzék mindazt, amit az eleven élet oly tragikusan
megkezdett.Mert az író gyermekkora sokszor vagy többnyire rettenetes. Nem
sokban különbözik más emberek gyermekkorától, de a korán kialakult túlérzékenység
féktelenné majd búskomorrá változtatja őket.

Tudjuk, hogy a Shelley vagy Blake
súlyosan bántalmazta társait, ismerjük Kosztolányi és Csokonai kicsapatásának
történetét, Petőfi megaláztatását, mikor apja ostorral verte meg diáktársai
szemeláttára, s tudjuk, hogy Kölcsey, Leopardi vagy Arany mennyire félszeg
gyermekek voltak.

Ismerjük Tompa Mihály sanyarú
gyermekkorát, ahogy nagyszülei munkába hajszolták és rendszeresen verték, vagy
a ma már alig ismert kitűnő regényírónak, Török Gyulának a fájdalmas
gyermekéveit, mikor részeges apja rendszeresen ütlegelte. Ismerjük, miként
épített a gyermekkor fantáziájából Kölcsey, Tolkien és Jókai titokzatos
szigeteket, különleges fantáziaországot, letűnt ókori városképet homokból és
agyagból. Túlságosan közismertek Csokonai és Petőfi iskolai kudarcai, vagy
Móricz bukdácsolása, későbbiekben Shelley és Kosztolányi kicsapatása, Radnóti
és Weöres Sándor gyenge tanulmányi eredménye matematikából. Pedig az író
éles elméjű, s legtöbbször kitűnően tanul, de a siker és a kudarc féktelenné
kovácsolja vagy magányánnyá lohasztja a lelkét, így szembekerül az őt
körülvevő társadalommal.

Az író életében a szerelem is
különleges, hiszen fiatalon gyermeki szépségű és korú lányokat szeretnek, mint
Petőfi, Vörösmarty, Arany, Novalis vagy Kosztolányi; később polgári
házasságokat kötnek, hogy utóbb a polgári házasságuk és életmódjuk lerombolóivá
válhassanak, mint Babits vagy Kosztolányi, Shakespeare és Szabó Lőrinc.

               

De az
író egyik legiszonyúbb kísértése a pénz. Köztudott, hogy kevés nagynak adatott
meg a jólét, különösen kevésnek a megszerzett jólét. Régebben a
könyvkiadás az elit luxusa volt, ma mintha úri huncutság lenne. Csokonai
rengeteget küszködött saját verseinek kiadatásáért, mire a debreceni kollégium
pénzét eltulajdonítva végül füzetekben jelenteti meg műveit, melynek
következtében megvonják tőle professzori állását. Szinte látjuk a
szegényesen öltözött debreceni poétát, ahogy az országgyűlés forgatagában vagy
házról házra kéreget, esdekel, könyörög, hogy aztán kidobják vagy alamizsnát
adva neki, elbocsássák.

De Berzsenyi is közadakozásból jelenhet
meg, hiszen a viszonylagos jólétben élő költő számára felesleges kiadás
volt verseinek nyomtatása. Felesége a késő este alkotó költőtől a gyertyát
is megvonta, többek közt így csendesült el az egyik legnagyobb költőóriásunk.

Hasonlóan komikus történt Voltaire-rel,
mikor Frigyes császár az udvar gazdag kiadásaira hivatkozva vonja meg ama nagy
franciától a gyertyát… 

Tanulságos három nagy író sorsa, akik a
könyvkiadásban vagyont akartak keresni. Sir Walter Scott mindenét elveszítette,
mikor saját kiadójával társult, s Mark Twain is koldussá szegényedett, mert
kezébe vette a könyvkiadás sorsát. Később Balzac rokkant bele a már
természetesnek tűnő vállalkozásba, olcsó sorozatban kiadni nagy klasszikusokat.
Balzac harminc évig dolgozott napi tizenkét órát féktelen írói lázzal,
rettenetes életmóddal, feláldozott élettel, hogy kifizesse a tartozásait. S
mikor rendezte anyagi helyzetét és a szerelem is rálelt megtört életére, egy év
múlva meghalt. De Baudelaire a Romlás virágainak első kiadásáért összesen
egy barátokkal elköltött szerény ebéd árát kereste meg.

Ma az író – különösen Magyarországon –
szánalmas figura, ahogy támogatók után kuncsorog, műveletlen embereknél
kilincsel, hiszen a műveltek nem támogatják az irodalmat. Természetesen ma is
létezik udvari irodalom, de a régi korokkal ellentétben – ahol udvari költő
volt Horatius és Vergilius, Tasso és Goethe, Herceg Ferenc vagy Lord Tennyson –
ma tehetségtelenek és kártékony szellemek hada habzsolja fel mindazt, amit a
nemzeti kultúra akarhat magának; s ma udvari költőnek legalább annyira kifizetődő
lenni, mint amennyire kötelező kártékonnyá válni.

A „meg nem értett zseni” képe ma is a
modern irodalmi élet legfájdalmasabb kísértetalakja. Ez a kifejezés ma is sértő
és lekezelő, hiszen Európa egyik legnagyobb költője, Vajda János, aki a modern
és patologikus szerelem felfedezője volt, teljesen ismeretlen maradt. Még Jókai
sem látta meg benne a nagy költőt, csak régi negyvennyolcas harcostársnak
kijáró szeretettel és baráti tisztelettel támogatta.

De Hölderlin, Keats vagy Trakl
félreismerése ma is intőjel, s leginkább nekünk József Attila tragikus
félreállítása az egyik legfájdalmasabb pillanat a magyar irodalom történetében.

              

Az őrület is az
egyik legszomorúbb kísértője az írónak, hiszen Tasso, aki majdnem gyilkossá
lett egyik rohamában, vagy Csáth Géza, aki gyermeke szeme láttára lőtte agyon a
feleségét, mind őrültek voltak a kor polgári józanságának értelmében.

A fiatal Georg
Trakl a frontszolgálat során beleőrült a háború borzalmaiba, és a gyógyszerek
túladagolásával vetett véget fájdalmasan rövid életének. De a szerelmektől
és az irodalmi közömbösségtől meghajszolt József Attilát és Juhász Gyulát
egyazon évben kergette az őrület a halálba…Vagy Nietzsche, a részvétlenség
filozófusa, aki zokogva borult Itáliában a lovak nyakába, mikor azokat a kocsis
ostorral verte. 

Az irodalom hosszú
és nagy hegyvonulatai a távolból is felénk ragyognak fagyos és grandiózus
pompájukban. Megcsodáljuk, mikor a hajnal glóriává varázsolja föléjük a
napfényt, csodáljuk márványos fehérségüket az éjszakákban, különös tűzvarázsukat
a vörös alkonyatokban. De vajon meglátjuk-e a hegyek mélyén őrjöngő és
zakatoló belső erőket, amelyek létrehozták a világ iszonyú és nagyszerű
kolosszusait?