Sokan torzképet alkotnak
Isten és a haza, a kereszténység és a hazaszeretet viszonyáról. Szembeállítják
őket egymással. Azt mondják, a kereszténység csak szigorúan zárt benső lelki
életet ismer, nem vagy alig foglalkozik világi dolgokkal, így huszadrangúnak
tekinti a földi haza, a nemzet történéseit, amiért tanításait legjobb, ha
elfelejtjük, hiszen csak akadálya az e világi érvényesülésnek.

Csakhogy
ez súlyos tévedés. A teremtő Isten hús-vér embereknek teremtett bennünket. Nem
akarja lerombolni az emberi természetet. A nemzet, a haza, az állam az isteni
akarat megnyilatkozása. Maga Jézus Krisztus példát adott nekünk
hazaszeretetből, amikor azt mondta a farizeusoknak, hogy „adjátok meg a
császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené!” (Mt 2, 21), vagy amikor
megsiratta Jeruzsálem pusztulását (Lk 19, 42-44). Egyik néhai jeles
filozófusunk írta: 

„Az Egyház imádkozik a hazáért, az uralkodóért, tiszteletben
tartja a népek anyanyelvét és egyéb természetes jogait, sőt ezeknek sokszor épp
a legerősebb bástyája. Az Egyház a haza iránti tiszteletből még a mennyországot
is gyakran az „égi hazaként” emlegeti. Az Egyház mindenkor megkövetelte az állam,
a haza iránti hűséget és egész erkölcstanával szolgálta a derék hazafiak
nevelését. Mutasson ugyan valaki a haza számára különb, értékesebb családokat,
mint ahol a szülők és gyermekek az Egyház tanítása szerint teljesítik
állapotbeli kötelességüket, mutassanak megbízhatóbb, puritánabb tisztviselőket,
igazságosabb bírákat, áldozatkészebb orvosokat, lelkesebb tanítókat, tanárokat,
mint azok, akik valóban Krisztus tanítása szerint töltik be hivatásukat! Vagy
talán a katonaságnak volna
ellensége az Egyház? Krisztus sokszor korholta a farizeusokat, írástudókat,
vámosokat, pénzváltókat, árusokat, de katonákat soha, sőt némelyiknek meg is
dicsérte példás hitét. Az Egyház számos katonát és hadvezért (Szent György,
Szent Márton, Jeanne dArc stb.) tisztel a glóriás szentek között, sőt nem
helyteleníti elvileg magát a háborút sem,
amennyiben olykor a véres erőszak az egyedül alkalmas eszköz fontos jogos
érdekek biztosítására. A Szentírás gyakran említ megengedett, sőt dicséretes
háborúkat és az Egyház is nem egy háborút maga indított vagy támogatott
(például a kereszteshadjáratokat vagy a török elleni háborúkat).”



(Dr. Somogyi József: Hazafiság és kereszténység. Magyar
Kultúra, 1942. május 5.)



Igen, a keresztény lelke az égben, de lába a földön jár,
ahogyan Szent Ágoston mondja. Nem képmutató, nem szenteskedő. Aki ilyen,
parodizálja Krisztus tanításait. Egy kiváló néhai osztrák hitszónok ragyogó
idevágó prédikációjából idézek:



„Vannak-e falutokban úgynevezett szentes asszonyok? Ha nem volnának,
a mit alig hiszek, majd én megismertetlek e fura népséggel. Hanem előre is
figyelmeztetlek: tiszteljed és becsüljed az igazakat, kik a vallást és jámbor
életet komolyan veszik, kik a vallást és jámbor életet nem önzésük eszközének,
hanem legfőbb életföladatnak tartják. Ezeket ne gúnyold álszenteskedőknek, mert
így az apostolokat, az Isten anyját, sőt magát az Üdvözítőt is megbántod.
Szentes asszonynak nevezzük az olyan személyt, ki a vallást nem hordja, hanem
csak köpönyegnek használja és e köpönyegnek csukláját czégér gyanánt a fejére
huzza. Csakugy hemzsegnek a külvárosi templomok és bucsujáró helyek körül;
akkorákat fohászkodnak, hogy több lépésről meghallhatod. Benn a templomban
pedig eltanulhatod azon szentes asszonytól a jámborság mesterfogásait: szemeit
forgatja, fejét mélyen meghajtja, majd mellverés után sokkal magasabbra emeli,
mint többi keresztény katholikus ájtatoskodók. Gyakran gyónik: sokfélét össze-vissza hord, hanem az igazit soha meg nem gyónja. 



Mások lelki épülésére ki is beszéli, mit gyónt meg; példának
okáért: ima közben szórakozott, hanem csakhamar összeszedte magát: midőn az
erdőben száraz fát keresett, kétszer elmulasztotta az urangyalát, mert a déli
harangszót nem hallotta, hanem persze este mulasztását duplán helyre hozta;
néha napján lelki szárazság lepte meg olvasózás közben; eleget bosszankodott a
világ gonoszsága és istentelen beszédei fölött, még a halált magát is
megkívánta, csakhogy e bűnös világtól szabadulhasson és Isten szép angyalainak
és drága szentjeinek társaságába eljuthasson; nem tud elég hálát adni Istennek,
hogy a kárhozatnak ezernyi ezer gyermekei közül, méltatlan létére, a
választottak edényévé rendeltetett; bár a hálátlan világtól neki egymagának
kell a legtöbb méltatlanságot és igazságtalanságot elszenvedni, azért a
fizetést mégis Istenre bízza; nem tudja bizonyosan, de alighanem bocsánatos
bűnt követett el, a mit halálos holtig szégyelleni fog, hogy utolsó
kántor-szerdán ludzsirral főzött, de vaja nem volt és nem is tudta, hogy
kántorhét van? Stb. 



Hanem ha a gyóntató atya szükségét látja a keményebb
beszédnek, ha igazi szeretetre és alázatosságra komolyan inti: gorombán
visszafelesel és keres egy másikat, mint ki az ő tökéletességeit felérti és
méltányolni tudja. – Otthon a szoba fala alig látszik a sok cifra szent
képecskétől; ha az ajtó előtt lábcsoszogást vagy köhicselést hall, az olvasót
vagy a mennyei mannás kertet kapja kezébe, hogy a látogató imádság közben lepje
meg és róla jó példát vegyen. – A papokról – oh! A papokról – a mai világban az
igaz csak fejcsóválva és keserves fohászok között emlékezhetik... Minő
fölfordult világ! A káplán kivágott mellényt visel, eljár a hangversenyre,
kezében viszi a korcsolákat, a temetőből visszajövet szivarra gyujt, az öreg
pap vén létére pantallót huz, eljár az urakkal vadászni, ott kártyáz hetenkint
kétszer a füstös kaszinóban, akkor is megissza a papramorgót, mikor nem bántja
a hascsikarás. „Hát még a templomban!” Egyik lassan mondja a
hit-remény-szeretetet, hogy hallani sem lehet, a másik meg hangosan
szapornitázza; a gyónószékben nem érnek rá – mert nem akarják – a szegény ember
panaszát végig hallgatni; szóval ne legyenek a papok annyira világfiak és
különösen jobban megválogathatnák a női személyeket, kikkel az utcán egy pár
szóra megállanak... Hej! De másképpen volt mindez az ő fiatal korában!...Testvéreiről és rokonairól hallani
sem akar, kik a szentes életre nem valami sokat adnak; a helyett, hogy a jó
uton utána indulnának, még ki is szólják. Egypár barátnője mégis maradt, kik
előtt csordultig telt szivét úgy néha mégis kiöntheti; nem is árt az
egészségnek, ha az ember annak idejében egy keveset megcsipkedi, leszólja,
agyongyalázza és pokolra szánja az eltévedetteket, kik rossz uton jártak és
Istennek hű szolgáló leányát érdeme szerint meg nem becsülik. Mikor végre
magában marad, no akkor csakugy okádja a gonosz lelke az irigységet,
fennhéjázást, kárörömöt és átkot. Ez a szentes asszony.”



Ha eddig nem tudtad, hogy a szeretet több részre elosztható,
hogy elégséges és
lehetséges csak magát az Istent szeretni, és nem szükséges egyszersmind az
embereket is szeretni, ettől a szent asszonytól azt is eltanulhatod. Mert a mit ő
cselekszik, az éppen úgy nem Isten szeretete, mint nem ember a majom vagy öleb,
ha vörös frakkba bujtatják is. Istent szeretni és az embert gyűlölni, nem
kedves és illatos áldozat az Úr előtt. Ezt az Úr kifejezte, midőn a képmutató
farizeusokat bemeszelt koporsókhoz hasonlitotta, melyekből undorító bűz tört
elő.”



(Stolz Albán: A halál patikája vagy ne félj a haláltól!
Pozsony, 1896. Oktató Népkönyvtár. 95-98. old.)



Az efféle „szentes” hívekkel ellentétben a valódi keresztény hálát
ad Teremtőjének, hogy földi hazát is adott neki. Mondhatnók Himnuszunk
költőjével: „Isten mindenek fölött, a haza mindenek előtt!” Ahhoz, hogy egykor
majd Isten boldogító színelátására jussunk, a mennyországba, itt, ezen a földön
kell ugyanis érdemeket szereznünk, erényeket gyakorolnunk. Nekünk, magyaroknak
itt, a Kárpát-medencében, Szűz Mária országában. Lehet-e ennél szebb hivatást
akár csak elképzelnünk is?