Kocsma
A ház alatt sok csonkig égett lámpa,
minden sarokban lomha félhomály.
Elvész a fény a megcsorbult pohárba'.
Szavakra dől az ócska muskotály.
A falnál ferdén áll egy fonnyadt asszony,
fejére száll s kontyot bont a gőz.
Már ő se tudja, menjen vagy maradjon,
szemében most is szürke csend időz.
Az asztal billeg, ráhajol a székre;
a pultosnő unottan felnevet,
egy öltönyös két bókot adna érte;
egér fut át a hűtőgép felett.
Egy férfi int, csupán a szó zavarja,
a nyála csillog szőrös mellkasán.
Egy másik dünnyög: mindig fönt az alja,
s magának mondja: átkozott magány.
Az ajtó nyílik, lépcső jár a füstre,
a szél tömény szimfóniát sodor;
kukák közé nem ér a holdezüstje,
s foltot hagy ott a borba fúlt nyomor.
