Nézem képeidet, hallgatok egy mesét.

Gömbrózsád szinező illata erre száll,

friss tükrében a nap részegen alszik el.

Csendben hullik alá az árny.

Hallgatlak Demeter. Mondd el a titkokat!

Sok szép alma adja-e jó felét?

Csendéletbe hogyan rejtez a pillanat?

Holdfényben hogyan éled az?

Mondd el, mint töri meg röntgen a kézfejet,

szirmot föld fele hogy vonz szerető idő!?
Gyűrötten ledobott úti kabátba kit

rejt el mély zsebe és miért?

Kik lakják az idő nagy titanikjait?

Barmot lógva miért hagy meg a képzelet?

Mért bomlik gyönyörű vére az űrben el,

mint fűző levetett cipőn?

hogy lobbanjon a tűz belül?

Utóvers:

   Látod,

   lángszínű nyarat érlel pipacs éneked

   mi termő búzamező széliben újra nő

   csak mondd még! mondd! legyen erő!

   és fény és fény és fény elég!