Demeter napra

Nézem képeidet, hallgatok egy mesét.

Gömbrózsád szinező illata erre száll,


friss tükrében a nap részegen alszik el.


Csendben hullik alá az árny.


Hallgatlak Demeter. Mondd el a titkokat!

Sok szép alma adja-e jó felét?


Csendéletbe hogyan rejtez a pillanat?


Holdfényben hogyan éled az?


Mondd el, mint töri meg röntgen a kézfejet,

szirmot föld fele hogy vonz szerető idő!?

Gyűrötten ledobott úti kabátba kit

rejt el mély zsebe és miért?


Kik lakják az idő nagy titanikjait?

Barmot lógva miért hagy meg a képzelet?


Mért bomlik gyönyörű vére az űrben el,


mint fűző levetett cipőn?



Arról még Demeter, tollpihe csendesen,


mért ég fény e kitárt emberek arcain?


Honnan száll a derű, és hova köt meg ott,


hogy lobbanjon a tűz belül?



Utóvers:




   Látod,


   lángszínű nyarat érlel pipacs éneked


   mi termő búzamező széliben újra nő


   csak mondd még! mondd! legyen erő!


   és fény és fény és fény elég!