Miattunk, helyetted is...
Kimondom helyetted, hogy lásd is,
amit bámulsz vakítottan:
Elhagyott kölykök, /diákok?/
romos vasúti rampákon,
fürtökben lógnak egymáson,
mint darazsak az eresz alatt.
Minden reggelen vonatra várva
keveredett évszakok, s évek óta,
mióta te reszketeg pergeted
életed, s mantrázod estelente,
hogy talán hazajöhet ünnepekre
az idegenben rekedt férj, és gyerek.
Kimondom helyetted is
arcodba ordítom miattad is,
hogy sohasem lesz elég
a megszegett kenyér,
s kuporgatott koldusfilléreid
szélbe szállnak egy hajnalon.
Kimondom helyetted is,
hogy lásd is bámész-vakon,
hogy az áhított béke, harmónia,
nyugalom, valahol , valahogy,
a köztes időben, átmenetileg,
szike-szívű fájdalomba hanyatlott.
Kimondom helyetted is,
amíg okos telefonod bámulod,
s reggeltől estig dühödten
kocsiajtódat csapkodod,
hogy a nyomorult idő csak száll,
s vartyogva, gondolattalan
csámcsog a hozott anyagon.
Elmarad mögötted az ég,
s utcátlanná lettek a házak,
és nem érdekel, hogy miről
csaholnak az érdekek, s hányan
szónokolnak arról, hogy helye
s ideje volna az összefogásnak.
Kimondom helyetted is,
mint nő metszőfog korhadt ínyeken,
hogy a titkolt ős-sejt kezeléssel
újra egésszé lehetne az életed.
Kimondom, hogy tudd: a hazug
lelketlen szavak szálerdei leégnek
egyszer, s nem marad előtted más
mint egy tündökletes benyomás:
életre nyílt szemed…
2016-2017
