Sohasem volt ínyemre a
világ végére vonatkozó jövendölések, próféciák azonnali készpénznek vétele, és
most sem az. De ami tény, tény. Ülök számítógépem előtt napról napra, és a
hivatalos hírek, amik az EU tagállamaiból jönnek, csak arról győznek meg, hogy vén
kontinensünkön nagyítóüvegezni kell mindazokat, akiknek bármi közük is van
bizonyos fogalmakhoz. Ilyen mindenek előtt a kereszténység.

Elmegy
egy keresztény hívő egy templomba valahol kontinensünkön. Többnyire mit hall
bennük? Legyünk befogadók. Irgalmas szamaritánusok. Ha megdobnak kővel, dobjuk
vissza kenyérrel. Ne ítélkezzünk semmilyen szinten senki felett sem. Nem hall
arról azonban, legalábbis az esetek túlnyomó többségében, hogy valójában mit is
hirdet a kétezer éve közénk lejőve emberi természetet magára öltött Isten. Vagy
nem is akar hallani, hiszen akkor életét át kellene teljesen rendeznie.
Ehelyett görcsösen el akarja hitetni önmagával és környezetével, hogy
feleslegessé vált fogalom, sőt amolyan primitív babona, gyermekded dajkamese
maga a krisztusi megváltás. Azt is állandóan hallani, hogy a kereszténység,
mint olyan, mást se tett kétezer éve, mint lenézte a testet, az anyagot, a
profán tudományokat.



Quid est veritas? Mi az igazság? – tehetnők fel a pilátusi
kérdést. Pláne azok után, hogy gyakran éppen azok, akik egyre jobban csak
panaszkodnak életünk mindennapjainkban rendszeresen megtapasztalt meddőségei
miatt, utasítják el a kereszténységet. Elsősorban nekik szólnak az olyan, örök
igazságokat tartalmazó művek, mint amilyen Bangha Béla jezsuitáé (Világnézeti
válaszok, 1940). Ebből idézek néhány kérdést és feleletet – mindannyiunk
okulására.



Vajon csakugyan megváltotta-e Jézus az emberiséget? Hiszen ma is
mennyi a bűn, gyűlölet, háború a földön!



Igen, de pontosan ott, ahol Jézus tanait nem ismerik el, nem
fogadják el és nem követik. Krisztus megváltotta a világot, amennyiben eleget
tett az isteni igazságosságnak a mi bűneinkért s azon kívül megtanított minket
az Istennek tetsző élet feltételeire. Azt azonban ránk hagyta, hogy
megváltásának gyümölcseit saját önelhatározásunkból és saját erkölcsi
törekvésünkkel a magunk hasznára fordítsuk. Ha ezt nem tesszük, akkor ránk
nézve a megváltás csakugyan gyümölcstelen marad.



Ahol s amennyiben Jézus nyílt ajtókra talál a lelkekben s a
társadalomban, ott lehet ugyan szintén szenvedés és megpróbáltatás, de azt is
megnemesíti és megenyhíti a Jézus hite, a kegyelem segítsége s az örök remények
ragyogása; a bűn és kétségbeesés ott nem ütheti fel tanyáját. Háborúk vannak?
Gyűlölködés és kizsákmányolás van a földön? Igen; ahol Jézus nincs, vagy ahol
az ő tanait nem értik meg s félremagyarázzák, ott csakugyan magasra burjánzik
minden gonoszság. Ebből csak az következik, hogy a világnak nagyon sokat kell
még fejlődnie, hogy igazán keresztény s ami ezzel együtt jár: igazán nagy,
boldog és kiegyensúlyozott életű legyen.



A megváltás legföljebb abban áll, hogy Jézus megtanított minket a
felebaráti szeretet törvényére.



A felebaráti szeretet Jézusnak csakugyan egyik legfőbb
törvénye, bár nem a legelső, mert a legalsó parancs az Isten tökéletes
szeretetére és szolgálatára kötelez minket. Az igazi isten- és emberszeretetnek
azonban Jézusnál az igaz hit az alapja és feltétele, valamint a parancsolatok
megtartása ennek a kettős szeretetnek érvényesítési területe. Ezt szeretik
felejteni azok, akik az evangéliumból és Jézus rendeltetéseiből minden mást ki
szeretnének küszöbölni s a felebaráti szeretetet is merőben természetes alapon,
kiragadva az istenszeretetből, az igaz hit s az összes parancsolatok
megtartásának kötelességeiből, szeretnék előtérbe állítani. Ez nem egyéb, mint
Jézus vallásának megcsonkítása és meghamisítása. A megváltás lényege különben
is nem a szeretet parancsában, hanem a bűneinkért való elégtételnyújtásban, a
keresztáldozatban rejlik.



A kereszténység túlvilághite jelentéktelenné fokozza le a földi
életet.



Ellenkezőleg: az adja csak meg neki igazán a teljes erkölcsi
jelentőséget. Hiszen akkor ettől az élettől függ végtelen időkön át tartó, örök
sorsunk. Akkor ez az élet hallatlanul fontos, mert örök boldogságunk vagy
boldogtalanságunk kérdése azon dől el, hogyan használtuk fel ezt az életet:
Isten parancsai szerint-e, vagy azok ellenére.



A kereszténység megveti a testet.



Talán inkább így: a kereszténység elsősorban a lélekkel
törődik, mert csakugyan milliószor fontosabb, hogy a lelkünk értékeit
ápoljuk-e, mint a testét. De a kereszténység nem veti meg az emberi testet sem,
mint ahogy ezt egy bizonyos hozzá nem értő, vagy irányzatos irodalom állandóan
ismételi, hanem ellenkezőleg, azt is szentnek: Isten remekművének s a lélek
társának tekinti; templomnak, amelyben az Isten lelke lakik, ahogy Szent Pál
mondja (1 Kor 3, 16.). A sokat rágalmazott keresztény középkor éppen nem
vetette meg a testet; erre vall a középkori szobrászat és festészet nagyszerű
fejlettsége, amely az ember külső alakját is tisztelte s mint a Lélek
lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává
tette.



A kereszténység világmegvetést tanít.



Nem, világmegvetést nem hirdet. Csak az evilági dolgoknak
helyes alárendelését tanítja az örök cél s az isteni törvény alá.



Egyébként talán annyira kell-e félteni ma az embereket, hogy
túlságosan meg találják vetni az evilági javakat? Sokkal nagyobb az a veszély,
hogy a túlzott evilágiság fékevesztett versengésre, jogtiprásra, önzésre s a
felebarát kiuzsorázására ragadja az embert. A népek földi boldogulásának
legnagyobb előmozdítói is éppen a nagy keresztények és a szentek voltak.”



Világos válaszok. Hiába, a teológia minden korban eligazítja a
kereső, sőt kétkedő embert is. Segít minket tudatosítani, hogy nem Isten hagyta
el Európát, hanem Európa Istent.