Huzatban
I.
Múlik, hasad, árad szakadatlan.
Halljuk mindannyian változásainkban
gyönyörű nyögéseit, ívvé feszült időnk
felettünk lüktető szív-sóhajait.
Mennyi öreg eső, és még hány ezer év
csendes megtöretés, bányamély ráncok,
s ősi körtáncok emléke kell, hogy megvénhedt
álmaidból végre ifjúságodra ébredj?
És a lányok földreigézett, gyöngysoros,
gyönyörű áradása káprázatossá ölelt
hajnalokon. Emlékké őrlődtek mind.
Csendmagad állsz, s nézed az esőt.
Már nem hajt a kényszeres tettvágy,
fényét veszítette rég az értelem.
Még egy távoli cél, újabb ezer év,
míg kibontja új kontúrjait a szél.
II.
Újabb, s újabb trónbitorlók torlódnak
nyakadon. Szűkölve, sziszegve hágnak át
minden szabályt, szigorodó szavukat hallva
szűkül élet-keresztmetszeted.
Áttekintesz a hídon, át a túlsó partig.
Csendszegélyű homály oszlik talán,
de addig maradék csontod megtöretik,
s korhadt ajtó az időnek ellent nem áll.
Egyik napot a másik után, csak túl,
nem át, s egyszer csak beleroppan,
és a küszöbre kushad a tető. Cserépvörös
pora arcodra keményszik. Pazar idő.
Pazar idő. Csupa báj és kellem.
az egyenes gerinc s a jellem
pislákoló tűzhöz nem közeledhet,
s a ház kiment az ablakon át.
El sem kerülhetem ebben a korban
fogadj be, fogadj be végre már!
IV.
Rebben a szem, hullik a hályog. Hajnalra
Hiába motorizáltak, gyalog vannak ők is,
Maradsz, aki voltál.”Szem a láncban”,
Maradsz, aki voltál. Mindened romlik,
Maradsz, aki voltál. Untalan olvadó egek
III.
Belejajdul e tápos televénybe
ronggyá gyötört szerszám-sikoly,
mit az örök szabályok kényszere,
kínja tol. Tovább miért is kellene
húzni, vonni, nyaggatni, nyúzni
húzni, vonni, nyaggatni, nyúzni
vasat a vasra, betonra, fára más
ruhát adni, hogy puszta csontja
rongy-ruháján ne látsszon át?!
El sem kerülhetem ebben a korban
Attilát, ki most magában ődöng
gondjainkra hajoltan, s leírja
újra meg újra „édes hazám”.
fogadj be, fogadj be végre már!
Buksi medvék láncukon taposnak,
„máma már nem hasad tovább”,
s rozsdás sínekre rossz arcok hajolnak.
IV.
Zajgunk, zörgünk, vonagló vergődéseink
csörömpös hangja az égig ér. Kezdő és
végsebességünk alapjárat. Lélegző vakolat
alatt szöszmötöl, majd elalszik a gyík.
Rebben a szem, hullik a hályog. Hajnalra
riad a test, s azonnal gyötörni kezdi
a keserédes öntudat. Sóhajt, lemondón
legyint az egészre. Megint másoké a béke.
Hiába motorizáltak, gyalog vannak ők is,
bár begyömöszölték a félelem minden
lóerejét karcsú dobozokba, hiába zárnak
jól a szelepek, valaki hiányzik a táncból.
Maradsz, aki voltál.”Szem a láncban”,
olcsó, szabad préda, akit a süket éj
szeldel, cakkoz darabokra. Bár őrjöngő
luddita lennél, nem ily sült hal- néma!
Maradsz, aki voltál. Mindened romlik,
porlad a kezedben. Nem munka ez már,
csak vonagló reflexeid vitustánca.
Nem érdem, dicsőség. Csikorgó kényszer.
Maradsz, aki voltál. Untalan olvadó egek
izzadó kovácsa. Nem a holnapok kovásza.
kínzószerszámaid magaddal viszed a sírba,
hogy zajongj, árván az örökkévalóságban.
