Az utca ritkán mordul,
csak a lámpák zsongnak,
ha autó fordul,
s már nem lohol az ég felé a por,
az utak összehajolnak ilyenkor,
s még lomha venyige fut a falakon,
mikor veszem a vén kalapom.
és indulok, mint rég,
balról az állomás firkás falak mögé lapul,
mint tolvaj, úgy osonok hangtalanul
az esti tájban, hol a tornyok ferdék,
hol egykor itt verték
ma is anyátlan önmagam.

Zord kísértés űz engem, míg
az ég már foltok és színek,
balról még sínek a semminek,
és jobbra gyár sziszeg,
palánk döng, s még mindig ideszáll a korom,
és a fasoron
túl egy másik bús semmi,
a temető.

Beszakadt az ég, s minden földre hullt,
a hold és csillag, a csönd s a múlt,
minden, mi az elmét szántja
s egy messzi gyár fullánkja
az égbe fúr...
Csak a bolondok járnak este,
kiket a bús téboly űz,
öklendeznek, és a bűz
ráfagy az arcukra.

Ez az én tájam,
Itt kell lennem, ma újra itt,

ide feszíti a világ a végtelen vásznait,
melyen én egykor egészen mást láttam,
arany estet, s őszt, forrót és puhát,
duhaj szigetet, hol loholnak a pápuák,
mi voltunk mind, kivert kölykök,
feketék és vadak, ledobva inget és ruhát,
s rohantunk a gyárak poklából a füst alá,
ittunk az égből,
hol az ember és autó egymást éri,
s ha volt bokor, nékünk az volt a préri,
mert kisdiáknak itt nincsen korlát,
ki e sivatagi rónán
hegyet, szigetet bármikor lát,
vagy sarki hegyfokot, pálmát és vitorlát,
bús óceáni mélyet, mely kalanddal hiteget,
zsongó partot, szirtet, aranyló ligetet,
árt, rojtos, vad szeleket
Szajnát, és ósdi hidakat, lenge Párizst,
és vízköpő szörnypofát, majd komor katedrálist...

Csak akkor eszméltem,
mikor aranylott a halál üstje itt,
és benne a rák lobja kelt a szélben,
és nyelte az anyám a pályaudvar füstjeit,
és hallgatott bennem még a harag,
de már gyárak másztak ki a föld alól,
mint bogarak,
mikkel, ki él, csak vért etet,
s belém csípték, marták az életet.

Még este van,
a köd tunyán leng és halkan,
máshol remegés fut végig a falban,
mikor harang dong az ég ölén,
s házak szállnak fölém,
felettük még neon villog,
amott „hotel", itt bank és üzlet,
vörösen ízzik, mintha tűz lett
a száznyi neon – őrtűze a mának
s a lámpasor bitóin mintha
halott estek táncolnának.

Túl az élet felén,
halottak jönnek elém:
hol tétova raj, árnyak sötét rongya,
kik rútságát az est tovább rontja,
máskor züllött lázként ontja
őket négy fal vagy az ég,
s én, mint az est bolondja
hozzájuk imádkozom.
míg a hajnal alig láng a vörös boron,
míg kint a fények közt,
a háztető már száznyi arany orom,
s én újra itthon ülök e világvégi csendben,
és a ruhák a széken, összehajtva rendben,
csak amott leng egy félig nyitott fiók,
ruhák benne, fáradt impressziók,
s e mindig megkísértő képeken,
majd megfeszítik nem sikerült életem.