Úton, útközben, útszélen, útfélen.
Nyakig fénysárban, álomékben,
szakadó rőzselángban, vallani készen.
Valami készülőben, Dániában, vagy éppen
itthon ülőben, eltépve, felszaggatva, s bevarrva
új napok szövétnekébe. Józan álmok éberségét
kijátszva tettre készen, emlékező délutánok
kereszttüzében, ajándék csöndek karjai közt
előkerülnek elveszettek, szavuk, nyomuk
vesztettek.
Viharos esztendők utódnemzedékei idegenekké
lettek.
s e toporgó csendben, búcsúsmenetben sorjáznak a
képek,
s az alkonyi hullámverésben felhabzó szirének
tetemét
veti partra a víz. Este hétkor ébred a nap, s kitart
reggelig.
Meglelt helyedet megtarthatnád, végleges
biztonságra
vágyva, lakatra zárnád magad után emlékkapuidat.
Bátorságod visszanyerve már az sem érdekelne,
hogy a világ cinkelt lapokkal játszik ellened,
s ha már annyi veszett bánat sem hajlított a
jóra,
s támadóra hangolnak a hírek, s vészharsonaszóra
fegyvered-kezed ügyébe helyezed, te
megválthatatlan
Káin ivadék, s levedled magadról az agymosott
közönyt,
s tegnapra virradóra, ha majd tízet üt az óra,
újra felkeresed
a nem emlegetett régi helyeket, színtereket.
Minden voltat újra ültet a holnap, s megtelik a
kikötő.
Semmit sem akarsz már, fénysárban hajlanak az
árnyak,
s fejfáid erdejében, úttalan utad rőzsefény-révbe
ér.   

2016-2017