Takarásban
„Meghalt. De ennek nincs hírértéke
Elgépiesedett világunkban,
Hol a részvét is a győztesé lett,
S rátaposunk az elhullottra.”
/Ribka Zoltán: Az öreg csöves/
I.
A csönd égövein túl, hűlt parázs a reggel.
Omló álmok romjai alól tápászkodik fel
az ember, s feje felett hullámzó tenger
minden frontátvonulás, s a hőmérséklet
ingázik, mint egykor a gyári munkás.
Beteget, s egészségest, a sorscipeléshez,
hosszútűréshez idomultakat is megvisel,
aki szenvedve bár, de sorsának mindig vidám
csúfneveket adott. Körötte nyáladzik harsányan,
s rontást tervez s kivitelez fedezetten az érdek,
jeleiket mutatják makacsul a tények, s a hírek
szervezett káoszról regélnek különös meséket.
Nem mozdul, arcizma se, fülbotja se rezzen,
mert megszokta, hogy valahogy, akár így is,
akár úgy is, mindenáron is, de élni itt kell.
Ám az, ami megtartott eddig minden életet
az most önmagát veszti, emészti egészen el.
Hitetlen kétely leng át sokat látott népeden,
a hazugság, mint hegyorom ül a lelkeken.
Segíts Uram, mondd, mit tegyünk együtt Veled,
hogy újjá szülessen, Neked szentelt nemzeted?
II.
Együtt növekszik évezredek óta konkoly és búza,
összevegyül, nemes, nemtelen, sallangos és tiszta.
Ártatlan küzd reménykedve, jóság-karanténba zártan,
míg az öncsonkító világ, fertőző, szirénázó tébolyát,
az arcába hányja. Amit vetett eddig, azt most learatja,
s még büszke is arra, hogy mindezt így összerakta,
s kiürült templomok tornyában emlékharangot kondít
a hátramaradottakért az esti szél. Útfélre hullt magvak
sötéten virulnak vulkáni-nyárban. Fesztivál őrületben,
folytonos farsangi tombolásban porzik szanaszét a lét.
A legyöngült lelkeket, szekta-zsoltár gyúrja tömeggé
s mint a frontokon az ideggázok, ömlik a szellem,
s jönnek, úgy ahogy megmondtad előre: a Nevedben.
És sokan hisznek nekik, hisz oly szépen beszélnek.
Mi, hátulmaradottak, e végső, elközelgett időben
csak Benned bízhatunk, mint eleink, eleitől fogva.
Segíts Uram Jézus, újjá lennünk, Veled egyetemben!
2015-2017
