Most is "csak egy éjszakára"
I.
A hálátlan utókor nem kért áldozatokat.
Feledi a hősi tetteket, s az elvérzett bajtársakat,
jeltelen csatamezőkön. Múltunk ócska vasdarab,
rozsdás töltényhüvely, átlőtt rohamsisak,
melyet közmunkás rossz szerszáma fordít ki a földből.
Semmi sem számít, s bár emelkedett megemlékezések
sora kábít, ördögi tervek terepasztala volt, s marad a világ.
Odalenn a sárban mindig halott árvák, s vérző katonák.
Seregek vonulnak örökké jobbra, balra, jajra, diadalra,
megannyi sápadt sakkfigura, szuronyvégeken feketéllő
ballada. Az uszító propaganda, mint üvöltő bajonett
átdöfi a csendet, háborúra késztet olaszt, magyart, szerbet,
s akkor még egyik se kérdi, hogy mi mind, miért is?
Csak a jelszó visong, csak a pátosz: „Megállj, megállj,
kutya Szerbia!”, és a sokadszorra lehullt falevelek,
Isonzó, Verdun, Galícia, s Premyzsl, ahonnan a költő
üzente „Csak egy éjszakára”. Benne üvölt a száz kerek év,
melyben örökös kisded a béke, s pólyája csupa vér.
Bajtársak hóban, hőben, erdei barakkok előtt, harcközi
szünetekben, ingujjra vetkezetten, egy nyári délelőtt.
Holnapra tán már mind halott. Fénykép őrzi a megkopott,
ritka pillanatot, egyszeri mozzanatot: Íme, ember vagyok!
Aztán tovább, tovább! Szervezetten, tervezetten folytatódnak
a hadmozdulatok. Lövészárok, drótakadály épül, rikolt a gránát
ömlik az ideggáz, lőporfüst gomolyog: az ember meg nem áll,
mindent kitalál, megalkotván a halál milliónyi változatát.
Káin unokája mind, s végső agóniájában mégis az égre kiált.
Miért is, kiért is? Hazámért, bajtársamért mindent megteszek,
s megteszi amaz is, egy másik egyenruhában, s egymás belét
fordítják ki a kézitusában, és sebláztól hörögve Istent hívja
mindegyik. Epizód csupán mindez. Amikor kitör a béke,
a megmaradtak otthonaikba csendben, csonkán hazatérnek.
Fejük felett azonban, a világ egy eldugott zugában tovább
folyik a játszma, s a bábuk sorsa eldőlt már előre ott.
Ezerkilencszáztizennégy. Mire emlékezel? Mondd, mire?
Az első nagy kísérletre, vagy sok romantikus, hősi tettre?
A kínra, az orkánzó vivátra? Avagy velem együtt
a költő szavára: ”Csak egy éjszakára küldjétek el őket!”
II.
Igen. Most is „csak egy éjszakára”, egy hétre,
egy délutánra, egy partvonalon túli kirándulásra,
ahol esélye nincs a leszervezettségnek, működő
kapcsolatoknak, az összeköttetésnek, ahol
kiszolgáltatottja vagy embernek, s az elemeknek.
Anyuci távol, éhezel, s fázol, s kilométerekre van
pizzéria, benzinkút s bankautomata, autó, s a jólét
megannyi rekvizituma. Magad, mert szolgád nincsen,
ismerőseid is ijedten, távolról figyelnek, mert nyomorod
már messziről kong, mint kolomp a leprás kezében.
Rajtad van a bélyeg, közmunkás lettél. Havi negyvenből
kéne, hogy megéljél, s kötelékeidből is kiestél,
s markában tart a kétség, nem jön a mentő, nem
jön a segítség, s ha elesnél, az utcán átlépne rajtad
ezer idegen árnyék, nos, tudd meg akkor, ez is itt van,
ez is e tájék, s nincs abban percben, aki veled sorsot,
gúnyát cserélne, s nekik csak „ezek” vagy, s nem ember.
A hálátlan utókor nem kért áldozatokat, s kerüli
a hősi pózokat, helyette inkább álmokat űz el,
kalmárkodik röhögve, s kilóra ad-vesz sorsokat,
bárkit, bárhol, bármikor. Bajtársakra nem lelsz e helyt,
csak amott, a partvonalakon, lövészárkokban, sáncokon
kitartó sorsvetettek konok csapatában, ott küzd mind,
akiket letagad ez kor, amely előre tekint olyan bátran.
Száműzötteiddel hazám, mondd, ki cserélne „csak egy éjszakára”?
2014-2017
