„Ők lesznek azok, kik a
nemzeti öntudatot ébren fogják tartani. Az amputált kéz akkor is fáj, ha a
kezünk már rég nincs meg. Ők lesznek azok, kik éber szemmel fogják kísérni a
nemzet mozgalmait, és ők lesznek azok, kik figyelmeztetni fogják a nemzetet, amikor
a kellő pillanat elérkezik…”

Gróf
Bethlen István miniszterelnök írta ezt 1920-ban az erdélyi magyarokról.
Idézhetnénk a román uralom alatt megjelent magyar irodalom jeles alkotásait,
Kós Károly, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Bánffy Miklós, Wass Albert műveit,
vagy L. Rádai Ilona korregényét (Sikolytó Erdély) és Ligeti Ernő memoárját
(Súly alatt a pálma). Mindegyikük a foggal-körömmel való megmaradást hirdette,
az apátia és letargia legyőzését, a magunkba roskadáshoz vezető szalmalángszerű
lelkesedéssel történő szembeszállást.

Közelegvén Wass Albert születésnapja (január 8), úgyszólván
lehetetlen nem idézni zsengéiből egyet, első kötete (Virágfakadás, 1927)
„Előhang”-ját: 

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot
épített az ő Istenének.

De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette,

hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből,

és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.



És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt
mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a
szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig
nevettek és azt mondták:

majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem
mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.



És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és
azt mondták: varázsló.

És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő
oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint
az ő udvarára

és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő
Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette
kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből

és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.



Ilyenkor mondja az olvasó, teljesen felesleges itt bárminemű,
sorról-sorra haladva minden szót megmagyarázó „verselemezés”. Aki nem érti első
olvasásra, mi az oszlop, a kő és a szél e versben, annak kár bármit is
megmagyarázni belőle. Ebben a Wass Albert-remeklésben benne van az Ady által
megénekelt „szép magyar sors”. Igen, a két világháború közti erdélyi magyarság
hányszor, de hányszor megélte oszlopának ledöntését, de nem roskadt össze.
Jöhetett akárhány szél, akkor sem. 



Pszichológusok a megmondhatói, hová vezet, legalábbis
hosszútávon, az elszenvedett traumákon való túl nem lépés, az önsorsrontó
predesztináció tudatának állandósulása, az örökös köldöknézés, a „rajtunk már
az Úristen sem segít” öngyilkos mentalitás. Ha valamiben, a mindezekkel történő
leszámolásban erdélyi eleink valaha élen jártak. Hiszen mit is írt Reményik
Sándor?



Leszek őrlő szú az idegen fában, 

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz, lappangó rút féreg,

De itthon maradok!



Nos, ha valami, akkor ez a dacos „De én itthon maradok!”
hiányzik oly nagyon életünkből jó ideje, a nemcsak a televényes talajon, hanem
a tárgyi kultúrában is megjelenő gyökérmegtartás. Hiszen ha ez utóbbi elvész,
akkor Vörösmarty nemzethalál-víziója valóban elnyomhatatlanul felszínre tör
belőlünk. 



„Ők lesznek azok, kik a nemzeti öntudatot ébren fogják
tartani. Az amputált kéz akkor is fáj, ha a kezünk már rég nincs meg. Ők
lesznek azok, kik éber szemmel fogják kísérni a nemzet mozgalmait, és ők
lesznek azok, kik figyelmeztetni fogják a nemzetet, amikor a kellő pillanat
elérkezik…” 



Úgy legyen!