Kijárat
M.Nikolett emlékére

Bús félhomály kering az ágy körül,

a matracon holtsápadt lány hever,

szemére fátyol: szürke csend kövül,

s ajkán a sóhaj szüntelen teher.


Idő csorog, s a múltnak ad teret,

ködökbe vesznek elmaradt szavak.

Parányi szikrák csillagok helyett,

amint kigyúlnak máris alszanak.


Még ráng a hús, a függöny megremeg,

mint lepke száll, a lélek már szabad.

S hol árnyak járnak-kelnek reszketeg,

az ég ölén egy felhő szétszakad.