A 118. év
Kenyeres pajtásomnak
Hány feledett, hátravetett adventi évtized
nyoma sápad már a hátunk mögött, kenyeres?
Sorsunk Istene kegyes, még lépést tart velünk,
reményeink változó holdjai felett, s nem feled.
Múltba szédült évek emlékmalmai zakatolnak
bennünk , s őrlik monoton jelenünket tovább.
Kéreg a kézen, kéz a kenyéren, szakadatlan
hullik az élet: s tenyerünkben alszik az ének.
Időtlen huzatban menetelve, magamat a szóhoz
szelídítve, e megszentelt, kiengesztelő pillanat
röptét figyelem, ott már szabad vagyok, s érzem:
mindenhez milyen kevés kell, hogy igaz legyen.
Rongyos napok szaladnak, tépett láncú bolondok
kara zeng az utcán, s rád már nem figyel a jóság.
Januári a lélek, csönd-ködök árján ring az enyészet,
s te mennél nagyon innen, elmenekülne a szíved.
Mi az mégis, mi maradni késztet itt, hol nekünk
most sem babér, sem igaz remény nem terem?
Meddig még kenyeres? ! Kérdezem ezerszer,
fel az égre tekintve, roskadozó őrhelyemen.
2018.01.17
2018.01.17