Nemzetünk újjászületése elképzelhetetlen pálosok nélkül



Sokan vannak, akik
elfordulnak a kereszténységtől, többek között arra hivatkozva, hogy az vajmi
keveset nyújtott a múltban is magyarságunknak. Holott ennek éppen az
ellenkezője igaz. Gondoljunk csak magukra a pálosokra! Általánosan
megfigyelhető, hogy akik a kereszténységet bírálják, sőt ostorozzák, nem
tesznek mást, mint egyes képviselőit állítják – gyakorta teljesen jogosan –
pellengérre. Csakhogy ezzel a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik a
kádból. Mindenki, aki iskolába járt, tudja, hogy a matematika valahogy sohasem
tartozott s tartozik a diákok többségének „kedvenc” tantárgyai közé. Kevesen
tudják, még kevesebben értik. De akkor ebből most azt a következtetést vonjuk
le, hogy dobjuk sutba a matematikát? Ugye nem?


 „A
keresztényekben lehet csalódni, de a kereszténységben sohasem! A kereszténység
mint ilyen mindig tiszta, egyformán gazdag, kimeríthetetlen, szeplőtelen és
örök! Az emberek azonban, akik hordozzák, lehetnek törékenyek és lehetnek
árulók, lehetnek farizeusok és kufárok, de ebből csak az következik, hogy a
keresztényeket nem kell azonosítani a kereszténységgel s a csődöt mondott
keresztényekről nem kell átvinni a következtetést a csődöt mondott
kereszténységre. Sőt nemcsak a kereszténység maga marad mindig változatlanul
tiszta és örök erő, hanem az emberek is, az elesett vagy árulóvá lett emberek
is mindig megújulhatnak benne.”



(Magyar Kultúra, 1942. január 5. 3-4. old.).


 Nyisztor
Zoltán atya e sorai jutnak eszembe óhatatlanul, ha arra gondolok, hogy
nemzetünk mindig megújulhatott, sőt újjászülethetett a kereszténység által.
Példa erre a Boldog Özséb esztergomi kanonok által a XIII. században létrejött
Pálos rend. Egy pálos atya művéből idézek:


„Gondán Felicián magyar nyelvű pálos kódexeink (Czech és
Festetich, XV. sz.) alapján, Fülöp Kálmán a Pálosrend történetéből rajzolta meg
a pálos lelket s a pilisi pálos romoknál mi is arról győződhetünk meg, hogy ezt
a Rendet:

először az Isten-szeretet jellemzi. Ezzel a gigászi akkorddal
kezdődik Regulája, mint valami Pathétique-szonáta, melyet Szent Ágostontól
tanult, a „láthatatlan Szépség szerelmesétől”:




„Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük...” Ez az
Isten-szeretet ragyog fel csodálatos izzásban Özsébtől kezdve a Pálosrend
százhúsz magyar szentjében mind. Ez teszi olyan buzgóvá, jó hírűvé, szigorúvá
szerzetesi életét, hogy tömegestől tódulnak hozzá az Isten igaz szolgálatára
vágyó lelkek s a pálos kolostorok elszaporodnak a hazában, sőt a külföldön is
és a pápák a karthauziak kiváltságaival ékesítik a Rendet. A pápák, a magyar
királyok s az Ország apraja-nagyja versenyez a pálosok szeretetében s a
história sok megható példáját jegyezte föl ennek. Nagyon szerették a magyarok
ezt a Rendet, mert érezték, hogy test ez a testükből és vér ez a vérükből s
ezeknek a magyar szerzeteseknek imádságtömjéne s önsanyargatása értük száll föl
esdekelni s engesztelni: az Isten szívéhez! Az Isten-szeretetet így fűzte egybe
a Pálosrend a hazaszeretettel. Ez a titokzatos fehér virág, mely a pilisi erdők
mohos és mélységes csendjében fakadt, a Fölséges zsámolyánál ezért az elárvult
Országért leheli áldozatos szent életének illatát. Mert az Isten és a felebarát
szeretete elválaszthatatlan, azért mondja a Regula is: „Mindenekelőtt, Kedves
Testvérek, Istent szeressük, azután felebarátunkat, mert ezt a parancsot
legfőképp nekünk adták...” Ez a szeretet buzdítja őket egyre erősebben, hogy
lelkeket mentsenek, hogy hagyják ott időről-időre celláik békés csendjét s a
lelkipásztorkodás, gyóntatás, prédikálás, missziózás termékeny munkájába egyre
jobban belekapcsolódjanak, anélkül azonban, hogy például parochiák gondozásának
elvállalásával végleg lekössék magukat s háttérbe engedjék szoríttatni – minden
parancsoló szükség nélkül – szerzetesi eszményüket!




Másodszor a művészet szeretete jellemzi a pálos lelket. Van
érzéke a szép iránt. A pilisszentkereszti alapfalak arányossága sejteti a
monostor művészi elgondolását. A Rend későbbi szobrász-művész-fráterei,
tüskevári fafaragásos csodái, a budapesti egyetemi templom tökéletes szépsége:
mind bizonyítja ennek a szerzetnek fejlett művészi érzékét. És Pilis legszebb
helyén épül ez a kolostor és sorban a többi mind! Az Ország legszebb pontjain
emelkednek az első pálos monostorok s oly sűrűn, szinte tervszerűen, hogy nem
lehet mindezt csupán a véletlennek tulajdonítani! Igen, ezekből a szépséges
magyar tájakból parthenogenezis-szerűen sarjadtak az első pálos kolostorok. A
magyar lélek, a csöndet, a harmóniát, a szépet szerető magyar lélek, melynek
tökéletes népművészetét az egész világ csodálja, erre a lelkéből lelkedzett
Rendre is ráütötte faji bélyegét. Magyar erdők mélyén ebben a magyar Rendben
virágzott ki hófehéren és illatosan és titokzatosan a magyarság metafizikai
vágya a Végtelen felé. Csak természetes, hogy a szépre, az Ős-szépre szomjas
magyar lélek, vagyis a pálos lélek itt érezte jól magát, itt húzódott meg
szívesen, itt húzódott közelebb Istene szívéhez: a természet ünnepi csöndjében
és pompájában... Ennek a Rendnek magyar lelke tehát szereti a szépet, a békét,
az Istent!




Végül harmadszor a tudomány
szeretete is jellemzi a pálosokat. Özséb nagy műveltségű, tudós kanonok volt. S
a Rend mindig megkívánta tagjaitól az alapos felkészültséget Isten igéjének
hirdetésében. Közülük nem egy európai hírnévre is szert tett (például Fr.
Gergely, kit exegetikus munkái révén Coelis Pannoniusnak ismert a külföld). A
pálosok tudomány-szeretetét bizonyítják azok a gyönyörű és gazdagon fölszerelt
könyvtárak, melyek nemcsak koruk egyéb (például jezsuita) könyvtáraival is
fölvették a versenyt, hanem sokszor felül is múlták azokat. Elég egy ilyen
könyvtárat megtekinteni, akár Budapesten a mostani Papnevelőben s
meggyőződhetünk róla, hogy a templom után a legnagyobb gondot erre fordították.
S meg kell jegyeznünk, hogy a tudomány kultusza sohasem tette gőgössé és
elbizakodottá őket; szerények maradtak mindvégig és kerülték a feltűnést
éppúgy, mint a magyar ember...




Íme tehát, ha szabad erre a három alaptónusra leegyszerűsíteni
a pálos lélek tulajdonságait és jellemzőit: az Isten, a művészet és a tudomány
szeretetére. Ennek a csírái már itt el voltak szórva Pilis csöndes
rengetegében, hogy később egyre szebben, egyre gazdagabban, egyre
tökéletesebben bontakozzanak ki!”




(P. Gyéressy Ágoston: Boldog Özséb élete. Budapest, 1938.
Pálos Rendház kiadása-Budai Ferenc Könyvnyomdája. 53-56. old.)




Igen, ízig-vérig magyar rend volt a pálosoké. Kolostoraiban
nem tétlenkedtek, nem malmoztak, hanem mély lelki és szellemi életet éltek.
Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasni, miként éltek:




„A Pálosoknak birtokaikon nem voltak jobbágyaik. Maguk
művelték a csekély földet, a monostortól délre fekvő keresztúri (ma is így
nevezett) dűlőben kapáltak, kaszáltak... Teljes szegénységben éltek... 




A monostor épületében mindegyik remetének külön kis cellája
volt. Komor, sötét kis szobák, a tölgyfából általuk készített ággyal,
szőrpokróccal, rókabőrrel, imazsámollyal. A refektórium csúcsíves alkotásában
barátságos hatást tett. Falát tölgyfatáblák borították, ezek fölött egy-két
szentkép. A falak mentén padok. Középen nagy gömbölyű asztal, e körül faragott
támlás faszékek. Mindezeket a bútorokat a remeték maguk faragták. Az egyik
sarokban fehérre meszelt nagy banyakemence, amelyben télen sohasem alszik ki a
tűz, mert az egyik novícius a folyosóról rendszeresen rakja rá a hasábot. A
banyakemence párkányán kancsó, néhány bádogpohár. A fal mellett íjak, balták és
puskák. A másik oldalon imazsámoly, fölötte kereszt. Az ablakok csúcsívesek.
Régebben hólyaggal voltak beragasztva, utóbb ezeket színes üvegek váltották
föl, amelyek barátságosan szórták a napfényt a terembe. A remeték száma
nyolc-tíz volt, akik közül az első a prior. Egy-két novícius mindig akadt. Ezek
az alsóbbrendű munkát végezték. Fejték a kecskéket és a tehenet. Őrizték a
sertéseket. Ezeknek az erdő bőven termette a bükkmagot. A barátoknak meg a
vadat, a málnát és a mogyorót. A Pálosrend magyar rend volt. A magyar barátok
mindig és mindenütt vendégszerető, derék emberek. Kenyerük, szalonnájuk, boruk,
jó magyar szívük mindig volt. És amíg volt kenyér a háznál, bor a pincében,
szalonna a hamuban, magyar szeretettel fogadták és marasztalták a vendéget.
Pedig sokszor volt vendégük, mert a pécsi út ott vezetett el a monostor alatti
völgyben s jó barát, jó ismerős szívesen nézett be hozzájuk. Ha megszólalt a
csengő a tornácon, maga a perjel sétált le egy újonccal a „misés úton”, amelyet
ma is így hívnak, a monostor csapó hídjához s üdvözölte az érkezőt. A
Soklyosiak, meg a Garák mind szívesen látott vendégeik voltak a Pálosoknak.
Bizonyára be-betértek hozzájuk, amikor a nagytótfalusi erdőben vadásztak,
többször sétáltak velük a monostor kertjében, amely belenyúlt a hegy oldalát
borító sűrű tölgyesbe. Talán még betűvetésre is tanították a fehér barátok e főurakat.
Amikor megszólalt az éjféli csengő, a kolostor cellájából előjöttek mind a
fehér csuhás remeték. Kicsi mécses, vagy viaszgyertya volt a kezükben és
egyenes sorban haladtak közeli templomuk felé. Ott azután ajkukon zengett az
ájtatos zsolozsma. 




A bajcsi Pálos-remeték gyakran el-ellátogattak a Siklós
körüli magyar községekbe. Templom nem volt ugyan még ekkor e községekben, de
volt tornác, ahol lehetett misét mondani és lehetett gyóntatni. A magyar tanyák
akkor is elhagyatottak és árvák voltak. S a szegény népnek nem igen akadtak
egyéb barátai a „barátoknál”...” (u. ott, 71-72. old.)




Szintén érzékletesen szemlélteti a „fehér barátok”-ként
emlegetett pálos atyák mindennapjait egy jezsuita szerző:




„A pálosok korán reggel keltek. Első útjuk a templomba vitt,
ahol hálát adtak Istennek és kegyelmét kérték a következő napra. Szentmisét
hallgattak azok, akik nem voltak áldozópapok; a főbb ünnepeken szentáldozáshoz
járultak. Az áldozópapok elvégezték a papi zsolozsma reggeli részét. Ha nem
volt böjti nap, akkor egyszerű reggelit vettek magukhoz és utána mindenki a
megszabott munkához látott. Az elöljárók a kolostor folyó ügyeit intézték, a
felszentelt rendtagok felkeresték a szomszédos falvakat, vagy a saját
templomukban fejtettek ki lelkipásztori tevékenységet, vagy készültek a
legközelebbi szentbeszédre. Mások nevelték, tanították a papnövendékeket, vagy
a külső tanulókat; ismét mások könyveket másoltak, írtak, festettek. A segítő
testvérek kézimunkával foglalkoztak: szőlőt műveltek, végezték a különféle mezei
munkákat, halásztak, öntözték a kertet, legeltették a kolostor állatait, ismét
mások mint bognárok, ácsok, szabók, kőmívesek, lakatosok végezték a kolostorban
előforduló munkákat. Délben egyszerű ebédre gyűltek össze, amelyet közös
felüdülés követett. A délutáni napirend hasonló volt a délelőttihez, amelyet
csak imádság céljából szakítottak meg.”




(Gyenis András SJ: A Pálosrend multjából. Kalocsa, 1930.
Árpád Rt. 44-45. old.)




Nagy királyaink is megbecsülték őket:




„Királyaink és az országnagyok szinte versenyre kelve emelnek
a pálosoknak házakat és templomokat; a már meglevőket gazdag adományokkal és
kiváltságokkal árasztják el. Már IV. Béla király is nagy jóindulattal
viseltetett a rend iránt. Nekik adta vadászkastélyát, amelyet kolostorrá
alakítottak át. Kun László a pilisi Szent László-kolostort népesíti be
pálosokkal. Mária királyné, Zsigmond, Albert és I. Ulászló királyok is
kedvelték a pálosokat és ezt adományaikkal mindig kimutatták. Hunyadi János
1441-.ben azt erdélyi Tövisen épít nekik kolostort. Fiának, Mátyásnak
uralkodása alatt Nagy Lajos kora újult meg. Nemcsak Nagy Lajos nagyságát,
bölcsességét és hadi szerencséjét örökölte Mátyás, hanem a pálosok iránti
nagyrabecsülését is. Tanúskodnak róla adományai és bizalmas viszonya a rendhez.
Átadta nekik a pusztulásnak indult csóti és zsámbéki prépostságot, az óbudai
Fehéregyházat. Gyakran ki-kirándult a gyönyörű fekvésű Szentlőrincre, hogy
néhány órát töltsön a magyarosan vendégszerető szerzetesek között. Egyik
alkalommal a pálos krónikás híradása szerint a következő jellemző esemény
történt vele. Éppen ebéd idejében ért a kolostor kapujához. A csöngetésre
kisiető fráter megismerte a királyt, de az elöljáró előzetes engedelme nélkül
nem merte bebocsátani, hanem visszasietett és jelentette a magas vendég
megérkezését. A perjel azt hitte, hogy a király megneheztelt és bocsánatot
akart kérni a kinn várakozó Mátyástól az együgyű testvér udvariatlanságáért. De
a király nem engedte szóhoz jutni, egyáltalán nem sértődött meg, hanem nagyon
épült a kapus fráter pontos engedelmességén. Bárcsak ti is – szólt
környezetéhez fordulva – mindig olyan hűséges engedelmességgel lennétek
irántam, amilyennel ez a szerzetes rendjének szabályait megtartja. 1466-ban
pallosjoggal ruházta fel az általános rendfőnököt, azaz megadta neki azt a
jogot, hogy halálos ítéletet mondhasson a rend birtokain élő jobbágyokra.
Sohasem éltek e jogukkal. A Pálosrend sem volt hálátlan a királlyal szemben.
Egész sereg szerzetes könyveket másolt a híres Corvina-könyvtár számára. Neki
ajánlották fel Báthory László bibliafordítását is.” (U. ott, 39-40. old.)




Méltán lehetünk hát büszkék arra, hogy a történelmi magyar
apostoli királyság, a középkori költőink által is szentnek megénekelt Pannónia
virágoskertjét egy magyar rend is öntözte egykor, s ezt teszi ma is. Nemzetünk
újjászületése elképzelhetetlen tehát pálosok nélkül.