Halott kövek közt láttam élni rózsát,
sziklák alatt a csend mesélt nekem.
Sötét lett, fáztam, csillagfény karolt át
s ijesztő árnyak ringatták szemem.

Szívembe békét harcos angyal vágott,
leszállt a köd, vihar seperte el.
Dühödt haragban leltem szende lángot,
felhő borult rám: könnyű, lágy lepel.

Bolondok sírtak, sok mindent tanultam,
s nevettem öntelt oktatók szaván.
A holnapokról suttogott a múltam,
mit régről tudtam, így maradt talány.

Szótlan követtem árnyékát a szépnek,
nyitott szemekkel járkáltam vakon.
Bátor voltam, s miként azok, kik félnek,
reszketve lestem át egy ablakon.

Gyakran csodáltam ébren röpke álmot,
s az álmaimban végtelen teret,
amelyben még a Föld is Égnek látszott,
hol lelkek bírták szóra lelkemet.

Megrészegültem, attól józanodtam,
azóta érzem, s nem kell értenem:
itt él köröttem számtalan halottam,
míg oly sok élő holt és fénytelen.