Tollrajzok 5. - Az író
Egy fáradt tavaszi nap felbolydult a szálloda. Plakátok kerültek a falakra, hirdetve, hogy az író eljön az olvasóihoz, még felolvasást is vállal készülő regényéből.
Az előadást a nagy szalonba tervezték, melyben a kandalló előtt puffadt fotelek sorakoztak, az asztalokon apró mécsesek lihegtek, s minden olyan komikusan körülményes volt.
Hirtelen megjelent az író. Pont olyan volt, ahogy elképzeltem, s amilyennek manapság az írónak lennie kell. Magas, nyúlánk, középkorú férfi ezüstös, dús hajjal, markáns vonásokkal. Rájöttem, hogy manapság a magabiztosság teszi az írót íróvá.
Hol vannak már az alacsony, kövérkés írók, a kopasz, vaskos hangú mesélők, a Verlaine –ek és Aranyjánosok?
Az író elegáns mozdulatokkal gyakorolt mindent: a leülést, az egyik lábát áttéve a másikra, a felolvasást, az óvatosan köhintést, de még a vízivásában is volt valami haditervszerűség.
Mégis nekem tetszett, mert nem volt benne a kishivatalnoki együgyűség, a polgári korlátoltság, a városba tévelygő paraszt otrombasága, az egyenruhába vezényelt emberek korlátoltsága.
Mindezeket az újságíró képviselte egyetlen személyben, önmagában.
És újságíró kérdezgetett. Öntelten és felelőtlenül. Hirtelen szánalmat éreztem iránta. Ha van ember, aki vakon tévelyeg az időben, akkor az ilyesféle alak az.
A beszélgetés csak a közönséges lelkek számára volt izgalmas. De látványos volt, ahogy író és újságíró szerepet cseréltek. Az újságíró támadott, kritizált, minősített, öntetszelgő nyájassággal próbálta az írót bekeríteni. Az író mintha unta volna ezt az egészet. Egyszer ásított is.
- Az a baj önökkel, hogy önöket a kényszer szülte a világra. A rossz kényszere. Az irigységé és a kíváncsiságé. Az ön fajtája a modern élet parazitája.
Az újságíró fájdalmas elutasítással hallgatott. Én pedig szánalmat éreztem iránta. Hiszen ami ma újság, holnapra már a múlt értéktelen kacatja lesz, és semmi nem szánalmasabb, mint a hír, ami paradoxmód egyvalamit érdekel, mégpedig a történelmet.
Mikor az író befejezte a mondatait, láttam, az újságíró összeszedte minden erejét, s egy végső támadást indított.
- Akkor mivel magyarázza, hogy tízmilliók vesznek naponta újságot? – kérdezte váratlanul és fölényeskedve.
- Nem magyarázom, ön mondott jogos ítéletet az emberiségre.
A közönség késve értette meg a szellemességet, így késve, de éppen a kérdező szavába nevettek bele.
Mielőtt végleg megsemmisült volna, tett még egy erőtlen kísérletet, hogy visszaszerezze a becsületét.
- Önök, írók pedig folyamatosan hazudnak. Embereket találnak ki, helyszíneket, képtelen eseményeket írnak, valótlan jellemeket konstruálnak. Ha most valóban ítélkezni akarnék, azt írnám, az író a csalás vámszedője.
- Teljesen egyetértek ezzel – mondta az író fanyarul. – De képzelje el azt a beteget, akinek azt mondjuk, hogy „maga rosszul néz ki, feltehetőleg néhány hét múlva rosszabbra fordul az állapota, és csak hónapok kérdése, hogy meg is hal". A fizetség a remény.
- Tehát az olvasó beteg? – kérdezte újra fölényeskedve.
Még el is nevette magát, aztán mintha meg is ijedt volna a feltételezés komorságától és borzalmas méretéről, megtörölte a homlokát.
- Igen, kedves uram. Mert az egészséges nem olvas, hanem a napvilágra megy, utazik, felfedez, teremt és rombol, szerelmeskedik és bosszút áll, bármit tesz, annak következményei vannak. Fázik és izzad, boldog és szenved. Ő nem seb és gyógyulás, sokkal inkább szenvedés és megkönnyebbülés. Csak a beteg szed gyógyszert, a könyveket, melyek úgy csapják be, hogy kilép a múltból és vissza a jövőből.
- Ön lenézi az olvasóit – mondta az újságíró megvetőleg.
- Nem, uram, ön az, aki ezt teszi. A szavaimat megfésüli, kigyomlálja, magához hajlítja, felcicomázza, kurtítja és hígítja. Ön az a kontár, aki félrekezeli a beteget. Nem érdekli, hogy neki mi és hol fáj, mióta és nagyon vagy kevéssé, szúr vagy gyulladtan dobol. Az ember, vagy ha úgy tetszik, az olvasó elmegy a patikába, s kiváltja azt, amitől jobban lesz.
- Tehát nem gyógyítja meg.
- Nem.
- Hogyhogy nem?
- Míg ön lázat enyhít, a fájdalomról egy másik fájdalommal tereli el az olvasó figyelmét, addig az író a nyitott mellkasból felemeli a szívet. Ilyen egyszerű. És minden patetikusság nélkül teszi.
- Nem értem...
- Nem is értheti.
- Hogyhogy nem?
- Nekünk a beteg önként átnyújtja a szívét.