Aki valóban rombol, tudja,
mit miért tesz, tisztában van azzal, mit kell megsemmisítenie ahhoz, hogy
önnönmaga létezzen. Főleg ma, amikor rendre rombolnak le templomokat
kontinensünkön.

Kérdés,
hogy a nem keresztény, sőt a kimondottan keresztényellenes tábor feltétlenül
oly tudatlan-e, mint amilyennek tűnik? Nem lehet, hogy mindent tud, ismer
minden egyes hitigazságot, minden tételes dogmát, tudja, Isten létezik és van
Szentháromság, s azt is, Jézus valóságos Isten és valóságos ember, illetve
végül, hogy akár azzal is egyetért: a katolikus Egyház az igazi egyház? 

Mégis miben különbözik egymástól olyannyira a két tábor? Nos, először is abban,
hogy a keresztény alázatos. De mi is az alázat? Clairvauxi Szent Bernát így
fogalmaz: „Az alázatosság az az erény, melynél fogva az ember önmagát a teljes
igazságnak megfelelően megismeri, és ennek folytán önmaga előtt elsilányul.”
Vagyis felismeri, hogy nem ő a nagybetűs Teremtő, hanem csak az ő kisbetűs
teremténye, amiért is feltétlen engedelmességgel tartozik neki, méghozzá
mindenben. Nagy Szent Gergely pápától pedig ezt olvassuk: „Az az igazi
alázatosság, ha valaki keveset tart magáról, s másnak jó cselekedetét irigység
és féltékenység nélkül dicséri.” Kempis Tamás arra int mindenkit: „Ha hibáink
miatt megalázkodunk, akkor könnyen megengesztelünk másokat, s megbékítjük a
haragvókat.”



Alá kell rendelnünk hát magunkat Istennek, s akkor embertársainkkal szemben is
ennek megfelelő lesz viselkedésünk. Ha egy vak embert gúnyolnak például a
piacon, és ő ezt hallja, hívja csak félre gúnyolóit. Fizessen nekik egy sört és
beszélgessen velük úgy, mintha nem is hallotta volna, mit mondtak róla. Nehéz
ez? Bizony az! De lehet, sőt biztos, hogy – megéri! Ilyenkor Jézus igáját
vesszük magunkra: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd
vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11, 29)



Aztán abban is különbözik egymástól a két tábor, hogy a keresztény – szeret.
„Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok
egymás iránt.” (Jn 13,35) Ám mi is a szeretet? Isten akaratának felismerése és
felismertetése, megvallása és megvallatása, s mindezek betetőzéseképpen
személyes gyakorlása. Sajnos ma azonban sokan a szereteten a túlzottan nőies,
majdhogynem majomszeretetet értik. „Jaj, nem mondom meg neki, nehogy még csak
véletlenül is megsértsem!” – hallható olyan sokszor, holott egy orvosnak elemi
kötelessége, hogy a beteg előtt, legalábbis ha az józan eszénél van, feltárja
valóságos állapotát – legyen az bármennyire is lesújtó. És a másik tábor? „Nem
baj, barátom, élvezd az életet, amíg csak lehet!” – hangzik a „baráti” intelem,
noha még a Rákosi-időket leleplező filmklasszisban is elhangzik: „Az élet nem
habos torta!” 



Végül harmadszor: a keresztény szolgál, szemben a nem kereszténnyel, aki
folyton csak bírál, ámde semmit sem tesz érdemben a helyzet megváltoztatásáért.
Esze ágában sincs, hogy segítsen egy hajléktalanon, egy kolduson, viszont nagy
hangon hirdeti (pláne, ha politikus), hogy ő majd aztán megmutatja, ha... De mit?
Akik így káricálnak, azoknak volt erre kontinensünkön idestova több mint másfél
százada. S az eredmény? Ugye ne részletezzük?



„Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok
hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar
lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen
a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 25-28) 



Jézus e szavai (is)
ismét fején találják ama bizonyosat, s innentől kezdve ki-ki eldöntheti
önmagáról, melyik táborba tartozik. Amíg nem késő.