Ez a kérdések kérdése. A reá adott válaszból pedig tüstént
következtethetünk valakinek a lelki-szellemi élete milyenségére. Különösen, ha
legyint: „Hagyjuk már az efféle kérdéseket! Engem az érdekel, valahogyan és
valahol megéljek.”

 Maradjunk
a „valahol”-nál. Ismeretes Tamási Áron mondása: „Azért vagyunk a világon, hogy
valahol otthon legyünk benne.” 

Minden tiszteletem a székelység ábrázolásában oly jeles
Tamásinak, mindamellett ez a mondata azért pontosításra szorul. Valahol? Nem,
nagyon nem mindegy, hol vagyon az a valahol. Bizony pont az a probléma az
efféle szépen hangzó mondatokkal, hogy ködbevesző homályosságúak. Ilyen alapon
azt is mondhatnók matematikaórán a gyermekeknek: „Gyermekek, mennyi kétszer
kettő? Mindegy, ki mennyit mond, csak mondjon valamit...”



Mondhatnók, az írás művészének nem feltétlenül kenyere a
pontos fogalmazás – amint Tamási mondata is mutatja. De hát akkor mi is a
felelet a fenti kérdésre? Egyáltalán biztos az, hogy erre csak egy igaz felelet
adható?



„Kína egyik hithirdető telepének, Délsantungnak püspöke,
Henninghaus egy alkalommal néhány kínai férfiúnak keresztény tanítást tartott.
Előtte három ember állott; önként jelentkeztek keresztényeknek. A püspök így
szólt az elsőhöz: „Miért vagy itt e földön?” – „Hogy egyem” – felelé. –
Megkérdezte a másikat: „És te miért vagy a világon?” – „Hogy bosszankodjam” –
volt a keserű válasz. – A harmadik szamárhajcsár volt, Buddha vallását követte
és hitt a lélekvándorlásban a halál után: „No, barátom, miért is élsz e földön?”
– „Hogy miért élek? Hát, a csacsim most elől húz, és én mögötte megyek és
hajtom; halálom után lelkem a szamárba fog átköltözni; akkor majd nekem kell
elől húznom és csacsim majd mögöttem jön és ő hajt engem.” Ezek a katekizmus
első kérdésére adott pogány feleletek. A pogányok nem tudják életük valódi
rendeltetését. De mi tudjuk, és milyen magasztosan hangzik a katolikus embernek
válasza a legfontosabb kérdésre, hogy „mi végre vagyunk a földön?!” Azért
vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk s
így a mennyországba jussunk.”



(Fattinger József: Tanít az élet (Szónoki példatár).A szerző
„Der Katechet erzählt” című gyűjteménye nyomán szerkesztette Solymoss Vendel
OSB. Budapest, 1938. Korda Rt. 5. old.)



Isten megismerése és szeretése nélkül az ember élete csak
kínos vergődés. Ő a Teremtő, mi csak (kis „t”-vel!) teremtmények vagyunk, akár
elismerjük, akár nem. Kötelesek vagyunk tehát engedelmeskedni Neki. Az áteredő
bűn miatt megromlott természetünk megváltásra szorul, és ezt nem adja meg a
technika, a civilizáció megannyi csillogó vívmánya sem. Ezt egyesegyedül csak
az élő Isten Fia, Jézus Krisztus adhatja meg. Ezért alapította az
Anyaszentegyházat. Az oly sokak által vagy ismerethiány, vagy téves
információk, de leginkább a bűnös életükhöz történő szerfeletti
ragaszkodásukból miatt ellenségesen értékelt, sőt egyenesen gyűlölt római
katolikus Anyaszentegyházat.



Visszatérve a fentebbi idézetre, sokak talán megütköznek
azon, hogy a pogányok „nem tudják életük valódi rendeltetését”. Ám talán nem is
tudják, kik a pogányok? Nos, pogányokon tágabb értelemben a kinyilatkoztatott
vallásokon (kereszténység, zsidóság) kívül álló vallások hívei értendők,
szűkebb értelemben pedig a nem egy Istent imádó vallások hívei. Ami pedig a magyar
„pogány” kifejezést illeti, a latin „paganus”-ból (falusi”) ered, amely „abban
az időben keletkezett, amikor a kereszténység Itália városait már meghódította,
és csak a régi kultuszához ragaszkodó, műveletlen falusi nép maradt még
pogány”. (Bangha Béla SJ (szerk): Katolikus Lexikon, IV. köt. 17. old.) Az is
tény, hogy „a pogányságnak minden fajtájával mély erkölcsi süllyedés és
társadalmi romlás járt és jár együtt: babona, kegyetlenség (emberáldozatok, még
Görögországban és Rómában is), rabszolgaság, a nő és a gyermek megvetése, nem
ritkán szertartásos erkölcstelenség”. (U. ott). Igaz, a régi pogányok, mint
Lao-Tse, Konfuce, Buddha, Szókratész, Platón, a sztoikusok, a görög drámaírók,
a perzsa és egyiptomi bölcsek vagy az asszír törvényhozók műveiben nemcsak
tévedések, hanem igazságok, nemcsak bűnök, hanem erények is találhatók. Éppen
ezért mindazt, ami igaz és jó bennük, soha nem vetette meg a kereszténység, a
katolikus Anyaszentegyház (elég legyen csak fellapozni Aquinói Szent Tamás
„Summa Theologica”-ját és meglátható, hányszor hivatkozik pogány bölcsekre!).



„Maga az ifjú kereszténység nem egyszer örömmel épít a
pogányok által lefektetett alapokon, ahogy szent Pál, Antiochusi szent Ignác,
Origenes, Római szent Kelemen szívesen használják fel s töltik el új, nemesebb
tartalommal a misztériumok szóképleteit. A megváltás vágya ki-kicsendül a
pogány írók könyveiből s az egyházatyák örömmel állapítják meg a Krisztus
előtti korok történetében az evangéliumra való öntudatlan előkészülést, a
„praeparatio evangelica”-t. Ágoston szerint a pogányok is „meglátták az utat”,
bár nem indultak el rajta. Ezek az előfutárok azonban csak éppen „az utat
látták meg”, a pogány önmagát megváltani nem tudta. Bármily szépen szóltak néha
bölcsei, a lét végső kérdései körül sűrű köd terjengett s a megváltatlan lelkek
gyötrődő, vergődő, világtalan szemű Laokoonokként meredtek a közelgő halál
elé.” (U. ott, 18. old.)



Vagyis a pogányság legjobb esetben is olyan volt a
kereszténységhez képest, mint amilyen a réz az aranyhoz viszonyítva. Persze az
is igaz, ma már ott tartunk, hogy visszairigyeljük az ókori pogányokat: neki
legalább voltak elveik. A mai szekularizált világ már nem ismer úgyszólván
semmi elvet, pláne normát, még annyit sem, mint a néhai pogányok. De ezért kár
lenne persze nosztalgiáznunk. Több mint kétezer évvel ezelőtt eljött az
Istenember, hogy megváltson minket. Ha valaki azóta elbukott, csak azért
történhetett meg vele, mert nem fogadta meg az Ő feléje is kinyújtott kezét. 



„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
– idéztük Tamásit. Nem, nem „valahol”. Ott, és csakis ott, ahol Isten
tisztelete megvan. Ami ott van meg, ahol mindenben csak Őt követik. De –
mindenben. A Tízparancsolatot mind a tíz pontjával. Vagy mindenben elfogadjuk
Istent, vagy semmiben. Itt tehát valóban ama „mindent vagy semmit” elv kell,
hogy érvényesüljön.



Vannak, akik azt mondják „Jó, én elfogadom Istent, de
hagyjanak engemet békén a kereszténységgel, a katolicizmussal. Megvagyok én
magam is Istennel.” Ez azonban körülbelül olyan, mintha azt mondanók:
„Elismerem X. Y-t főnökömnek, de nekem ne dirigáljon. Megvagyok én vezetése
nélkül is munkahelyemen.”



„Azért vagyunk a világon, hogy
Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk s így a mennyországba
jussunk.” Ez áll a hagyományos régi római katolikus katekizmusokban feleletül a
címbeli kérdésre. Lehet szeretni hát Tamásit továbbra is, de ne feledjük: nem
valahol, hanem Istenben nyugszunk csak meg, csak Őbenne élhetünk egyedül
boldogan. Ahogyan Szent Ágoston is mondta: „Fecisti nos ad te et inquietum est
cor nostrum, donec requiescat in te.” „Magadnak teremtettél Uram, és nyugtalan
a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”