Anyának
 2014. május első vasárnapján


Nem szólok, nem írok én már senkinek:

bánatom, örömöm - csakis rám tartozik,

s ha néha mégis meghallgatnak – minek?

-  Anyák napján is leballagok a partokig.


A Dunánál jó - a Duna fecseg és vidám,

az emberek nevetgélnek, sokan sietnek;

a rakparton ülve tán’ könnyebb a hiány,

nem bántanak, ha gondolatom eretnek.


Csak hozzád beszélek, Anya, s köszönöm,

hogy Neked megannyi a mondanivalóm!

Veled megosztom szavamat és örömöm,

- ma is te maradtál egyetlen oltalmazóm.


Néha játszom, hogy még együtt vagyunk,

és ilyenkor – tudod? – a világ az enyém!

Egykor még volt hitünk, és bizodalmunk,

és megkérdezted: „Van-e új költemény?”


Már nem írok, Anya, jaj, nincsenek szavak,

de ha néha vannak is: egytől egyig búsak…

Nem érdemes őket leírni, hisz’ mind vacak,

nincs lélek, melyben ezekkel tüzet gyújtsak.


Látlak: az égi, szép alaknak zöld a kabátja,

és ez ismétlődik háromszázhatvanöt napon…

A boldog jelenést pillantásom visszarántja,

s ilyenkor az egész életemet átfogalmazom.

                       
[…]


Sokáig nézlek az ablakból. Fent kék minden:

megszülettél megint májusi első vasárnapján.

Hiányzol, de több szavam most neked sincsen.

Gyászollak s ünnepellek téged Anyák Napján.


Budapest, 2014. május 4.