Fázik már az öreg kert,
szúrós lett a levél bőre,
ilyenkor az ég is lehull
a gallykoronás hegytetőre.
Miféle most e pompa,
mikor ennyi szín hever halomba,
s ezerféle törzs, lomb és alak
közel s messze parázslanak?

Bújik most az öreg kert,
már csontjaira ül az este,
s a lombot, ami maradt,
a szürke eső tépdeste.
Kertem szívet növesztett,
és száznyi utat, vénát;
rajtuk szürke jajjal loholnak,
a messzi gyárszirénák.

Amott a kicsiny meggyfa
még őrzi kusza, zsenge lombját,
de a padlásokat lomha dongók
sárgás lobbal telezsongják;
az égbe vesznek a háztetők
rozzant, komor, fáradt sajkák,
s csókolgatják rongyos felhők
a holdnak kövér ajkát.

Az élet is hatvan évnyi rohadás,
bús szerveink elbomlanak,
mint most e kert, a hámló ház,
az istenek és az összes hadak,
gépek, hajók, Mozart vagy Liszt...
Mikor? Holnap vagy mindjárt? Máris?
Az égi partok leomlanak,
ahogy az összes katedrális.

Mi most épül, máris roskad,
mi megszületik, múlásra vár,
a dicsőség csak részeg álom,
tunya nép az, mi mindent fölzabál.
Már régen nincsen lehet s talán;
rossz étekké lettünk itt mi mind,
kandik, gyarlók megvénülten
az isteneknek asztalán.

Múlik már az öreg kert,
üszkösödik bőre, csontja,
csak a szél huhog még errefelé,
s mi romlott, azt tovább rontja.
Az égen kósza madársereg,
már színük is gyilkos lárma,
Esik... Már nem a novemberi eső...
Leng, leng a havas szelek tollas szárnya.

2005-2018.