Nyár
a tó vízébe fojtom ráncaim.
Az arcom ég, piroslik, mint a meggyszem,
s úgy bánt a zaj, miként egy fránya rím.
Magam vagyok, ma másnak úgyse hinnék,
az álmaimra szeplőt hint a hold.
Felébredek, az égbolt fönt megint kék,
tükrömbe békét lombok árnya old.
Majd esni kezd, a felhők könnye hull rám,
s imádkozom, mint fák közt bújt papok.
Kötél szorít, és partra ránt egy hullám,
lélegzem, mégis majd megfulladok.
