Véglet

Íme, szétpattan a reggel, jó, sietsz
megint - félkortynyi csók, a kabátzsebben
megcsörrennek a kulcscsomók, átlebben
sáladdal illatod, és karod kimetsz
még egy kis darabot belőlem. Talán
a megszokásnak, de talán csak neked,
- hogy megkötözd a gyülemlő éveket
a hétköznapok szalag ravatalán -
míg munkahelyedre be nem érsz velem,
és fiókodba el nem rejtesz estig
melyből az iratok el nem eresztik
hozzám a gondod. Megért a türelem.

Jaj! Kipattant ismét egy metsző reggel!
Űznöm kell az álmot rohamléptekkel.