Makkai János könyve hetedik fejezetében („Parlagi örökségek”) még
részletesebben foglalkozik magyar viselkedéskultúránk megrontásával. Szerinte
magyar középosztályunk „illembeli betegségei”-nek három fő forrása van. A
„hazai őstalaj, a keleti származás, az ázsiai árnyék”, az ausztriai. bécsi
mágnásvilág és a zsidóság.

 „Paraszt”

Mivel ez utóbbival könyve következő fejezetében igen alaposan ír, ezért ezzel
majd később foglalkozunk. Maradjunk most az első kettőnél! A huszadik század
első felében feltört népi mozgalmak képviselői körében oly idealizált „paraszt”
viselkedésének is megvannak az Achilles-sarkai. Melyek ezek Makkai szerint? A
hiúság, a szalmaláng-lelkesedés (amit már Széchenyi István is fel-felrótt!), a
közrestség és irigység, az önzés, a nyakasság, a „rendkívüli materializmus”, „a
közszempontok semmibevevése, az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő
szemlélet, a hencegés, hányavetiség (125. old.). Mindez kiegészül a „városi
ember” iránti megvetést (is) kifejező tótozásával, svábozásával (127. old.).
Szintén ide tartozó viselkedéskultúrabeli csökevény a „magyar törzsökösség”
helytelen értelmezése, a nemesi, arisztokrata származással való kérkedés
(130-131. old.), az emberek kizárólag (és lehetőleg csupán fizikai)
foglalkozási ágak szerinti értékelése, az „úr” fogalmának vezető állásokhoz
kötése (132. old.). 



Bizony ezek mind viselkedéskultúránk mindmáig továbbélő formái! (Nem bántásból
mondhatnók, de ide tartozik bizonyos székely testvéreink felfogása is: „A
székely pottyantotta a világra a magyart.”) Ámde ez még korántsem minden.
Makkai elismeri, hogy a magyar nagyon is tud vendégszerető, gavallér lenni.
Ámde ez a magában véve oly szép tulajdonság is könnyen elfajulhat (133..old.):



„Minden agrárius nép vendéglátó, míg a városiak, az ipariak kevésbé azok. A
régi világban a magyar földesúr, ha unatkozott, olykor megtette, hogy kiküldte
az országútra huszárjait és elfogatta az arra batározó, hasonló nemes urakat,
vagyis vendéget rabolt, csakhogy azokat néhány napig otthon etethesse,
itathassa és azokkal elszórakozzék. Bájos vonás ez fajtánkban, azonban a mai
korban sok történelmi bájról le kell mondanunk, mert azok gyakorlása
korszerűtlenné vált.”



Bizonyára lesznek, akik valósággal megütköznek Makkai elemzésén – pedig
soraival nem a „jó magyar ember” természetes viselkedését, hanem csupán annak
túlzásait bírálta e téren is (133-134 old.).



„Vendégrablás”



„Középosztályunkban mégis ma is szokásos – ha finomabb módszerekkel gyakorolják
is – a vendégrablás. Különösen vidéken fordul elő, hogy a vendéget meghívják
ebédre, vagy vacsorára, esetleg egy napra, és aztán nem engedik haza. Lekésetik
a vonatról; bejelentik, hogy a lónak eltört a lába és közlik, hogy sértésnek
veszik, ha a vendég „idő előtt” eltávozik. Sokkal gyakoribb eset és
határozottabb divat középosztályunkban a vendégnek úgyszólván erőszakkal való
megetetése és elitatása, ami csak keleti szláv népeknél észlelhető még, de
nyugati társadalmakban alig. Egyes házakban kényszer nehezedik a vendégre, hogy
az összes női hozzátartozók különböző ételprodukcióit sorjában megízlelje, mert
különben sértődés származnék. Közéleti emberek, akik vidéken gyakran fordulnak
meg, de egyébként városi életmódhoz vannak szokva, nem egyszer térnek haza
betegen ilyen kirándulásaikról. A ház nagyasszonya és női hozzátartozói etetik,
a házigazda pedig részegre itatja. Sokan nem is tekintik igazi vendéglátásnak
az olyat, ahonnan mindenki józanul megy haza.”



Vajon honnan ered mégis a falusi élet e „dínomdánomos” elfajulása? Erre is
megadja a feleletet Makkai (134. old.):



„Bocsánatot kell kérnem középosztálybeli olvasóimtól, amikor fölfedem előtte a
szociológiai titkot: ez a divat szintén paraszti származású, nem úri
osztályokból ered. Újságokban olvassuk néha, hogy egy-egy vidéki lakodalmon
ételből és italból mi fogy el.”



Ha valaki megtekinti az internetről letölthető régi magyar filmek közül a
Doktor Kovács Istvánt (1942), akkor erről vizuálisan pontosan meggyőződhet. A
roskadásig megtelt asztalok vajon valódi kifejezői-e a magyar közmondásosan
takarékos, szerény, visszafogott, szemlélődő szemléletének? Makkai szerint nem
(134. old.):



„A vagyonos földmívelő ember azt hiszi, hogy az előkelőség a nagy evésben és
ivásban domborítható ki leginkább s ezért gazdag helyen egy-egy
parasztlakodalmon százával ölik a csirkét, párjával a borjút és tucatjával a
malacot. A vendégek három-négy napig dorbézolnak, hogy az egész környéken
évekig megmaradjon az emléke az illető ház nagyságának és előkelőségének. Egyes
alföldi városokban szokásos a béke és jólét éveiben, hogy az ember két-három
fogás elfogyasztása után elérkezik a túrós csuszához, vagy a fánkhoz s amikor
azt hiszi, hogy ezzel az ebédnek vége, akkor – újabb nyolc tál étel kerül elő
pulykával, vesepecsenyével és a végén az elmaradhatatlan torta-légióval. A
főrangúak évszázadokkal ezelőtt gyakorolták ezt a divatot, de azóta már
leszoktak róla. Háborúban mindez kevéssé aktuális. De máskor igen.”



Bőségszaru – de minek?



Bizonyos, hogy a régi magyar társaséletben azonban csak inkább alkalmankénti
főúri találkozókon volt ilyen bőségszaru. Galgóc várura, Thurzó Szaniszló nádor
sáfára, Hidas János például feljegyezte – amint Zolnay Vilmos- és Komáromi
János „Magyar történelmi anekdoták” című könyvében olvashatjuk (1927) –, mi
minden került az uraság asztalára ilyenkor.1603 újévén az ebéd például a
következő fogásokból állt:



1. Tehénhús tormával

2. Kappan (herélt kakas) mézelt tésztával

3. Leves kenyérrel és kolbásszal

4. Kecsege (porcos vérteshalfajta) sóba

5. Gyümölcs lével, biberfark (hód)

6. Sonkás tik (tojás)

7. Borjúbél tejbe

8. Báránytüdő tiszta borssal

9. Bárányhús lemóniával (citrommal)

10. Lúd tiszta borssal

11. Borjúhús iszpikkel (aszpikkal)

12. Savanyúkáposzta tehénhússal

13. Lúd sütve

14. Apró madár disznóhús pecsenyével

15. Császármadár sütve

16. Pástétom

17. Ostya béles

18. Apró pástétom



Alighanem fején találta ama bizonyosat ezúttal is Makkai (134-135. old.):



„Ma, amikor középosztálybeli embereink egy részének rossz a gyomra, másik
részének pedig a hízás miatt vannak aggodalmai, az ételben-italban való
tobzódás divatját illő volna teljesen kiküszöbölni. A mértéktelenség mutogatása
és a mértéktelenségre való buzdítás: nem előkelő tulajdonság. Igaz, hogy a régi
rómaiak is csinálták, de ezekben az esetekben ők sem viselkedtek előkelően.”



„Miért eszik a magyar?”



A Kádár-kori „Magyar Retro” villámfilmek egyikének ez a címadó kérdése. 

Gyomorforraló
szövegéből álljon itt egy részlet:



„A tudomány pontos és megbízható választ ad, legalábbis elméletben, arra a
kérdésre, hogy milyen a magyar ember? Közepes termetű, szikár testalkatú,
mondják a tudósok. A szomorú valóság az, hogy ez a nép kihízta a tudományt.
Mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parkban és eszik a vonaton.”



Majd a „nép egyszerű gyermekei”-é a mikrofon:



„Mér esznek a magyarok? Mert van nekik miből enni. Mert a szocializmus
megtermelik nekik.”

„Ebben a bizonytalan világban ki tudja, mi történik holnap? Amit megeszek, az
az enyém. Az itt van, azt el nem veszi senki tőlem.”



S elhangzik végül, de nem utolsósorban az akkori sláger is:



„Vallod, hogy mindent, amit megeszel, 

Azt tőled senki nem veheti el,

Lógnak a spájzban az oldalasok,

Buszkszádban hasalnak a százasok.



Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz, 

Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz.”



Közmondásosan nemcsak az üres, hanem a telt gyomor is nagy úr. Makkai látlelete
ma is nagyon időszerű, sajnos. Mert az igaz, hogy gyomron át vezet a szerelem –
a kutyáknál. No de az embereknél is?



Bőségszaru – de minek? Hol van a fentebb jellemzett magatartás a
keresztény hagyománytól? Kempis Tamás írja: „Semmire se tartsd az egész
világot; Isten szolgálatát minden külső dolognál többre becsüljed, mert az Én
szolgálatom s a mulandó dolgokban való gyönyörködés: ez a kettő nem fér össze.”
(Krisztus követése 3. 53.)



(Folytatjuk.)