Fulladás
Az ajkaink közt minden szó elégett, 
nyelvünk hegyén a csendek fénye hűl. 
Magunkba fojtunk számtalan miértet, 
s van, mit felejtünk észrevétlenül. 

De könnyeink rideg kövekre hullnak, 
és bánatunk, mint ázott rongydarab, 
mit gyűrögetnek görcsös, görbe ujjak, 
melyek nyomán megint csak folt marad. 

S elindulunk, miként ha itt maradnánk, 
óráink mérve vesztünk perceket, 
mosolyt csalunk, s míg ráncok árnya fagy ránk, 
minket megöl, mi bennünk megrekedt.