Fölöttébb nehéz jó irodalomtörténetet írni, olyat, mely nem merül
ki a költők, írók életének és műveik tartalmának ismertetésével, műfaji
sajátosságaik részletezésével, hanem az alkotók és alkotásaik világnézeti
hátterét, értékét, korukra való hatása feltárását is célul tűzi ki, pedig egy
ilyen komplex kézikönyv mindenki számára nélkülözhetetlen.

A
nagyon kevés ilyen közé tartozik mindenesetre a magyarságnak annyi kiváló
nevelőt adó régi bencés tanárok egyikéé, Bánhegyi Jóbé, amely az ómagyarokat
műveletlen, primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista
történelemszemlélettel szemben tényként kezeli, hogy őseink hite igenis
kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül, elégre istenhívők voltak,
éspedig olyannyira, hogy elismeri: a Fehér Ló taposta ki őseink számukra a
Krisztushoz vezető utat.

Közülük korábban rovatunkban elsősorban Várkonyi Nándor művét (Az újabb magyar
irodalom 1880-1940, 1942) ajánlottuk, ezúttal pedig Bánhegyi Jób két kötetes,
az egykor méltán oly népszerű Szent István Könyvek sorozatában megjelent,
újrakiadásra alkalmas kézikönyvét(A magyar irodalomtörténete, 1929-1930), amely
kitűnő keresztmetszetet ad arról az általa „legnemzetibb tudományág”-nak
tekintett irodalomtörténet-írás képviselőjeként, milyen eszme- és stílusirányzatokkal
tették költőink, íróink a világirodalom részévé alkotásaikat.



Elég csak néhány passzusát kiemelnünk ajánlásként. Az ómagyarokat műveletlen,
primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista történelemszemlélettel
szemben tény, hogy őseink hite igenis kiemelkedett valamennyi nem keresztény
vallás közül, elégre istenhívők voltak, éspedig olyannyira, hogy (utolsó
törvényes államfőnk szavaival) a Fehér Ló taposta ki számukra a Krisztushoz
vezető utat, nem kellett őket erőszakosan keresztény hitre téríteni, továbbá az
is, mennyire idealisztikus életszemléletük volt. Mindezt így ismeri el:



„Hittek a másvilági életben, ahol a hősöknek harcban elejtett ellenfeleik
szolgálnak. Családi életük tiszta volt: valószínűleg egynejűségben éltek és a
feleség megbecsült helyet foglalt el férje oldalán. Természetükben általában
nincsenek meg azok a durva és kegyetlen hajlamok, amelyek az Ázsiából előretörő
barbárokat jellemzik. A IX. és X. század magyarja ép, erős, egészséges testű:
józan, természetes eszű, fegyelmet tartó, vezérei parancsának engedelmes,
egyébként azonban szabadságszerető, sőt szilaj, nyers természetű, lóra termett,
harcias fajta nép volt, amelynek az új haza biztosítása végett legfőbb
foglalkozása a váratlan rajtaütések, rabló becsapások alakjában folytatott
háború. Hadi erényeik mellett meglepő politikai szervezetük fejlettsége, amely
biztos alapjául szolgált későbbi alkotmányunknak.”



A középkort eleinte protestáns, majd kommunista és liberális történészek által
kórusban „sötét”-nek kikiáltó közfelfogással szemben arra is helyesen mutat rá
leginkább az újskolasztikus filozófusok szellemében, hogy e kort először is a
szellemi életet egységesítő transzcendentizmus hatja át, a természetfeletti
világ létezésében való megingathatatlan, érte keresztes hadjáratokra is kész,
ugyanakkor a természeti jelenségek, a tapasztalati valóságok iránt sem
érzéketlen hit, másodszor a részletek helyett mindig az egészet kutató
tudományt átjáró univerzalizmus, megalkotva a „summák”-at, kivált a teológiában
Aquinói Szent Tamás, az irodalomban Dante Alighieri által, harmadszor a mindent
Istentől eredeztető és Reá visszavezető, a deizmus és a panteizmus véglete
között aranyközepet jelentő theocentrikus gondolkodás, negyedszer a másvilági
boldogulás, a megváltás egész üdvrendje, a teremtett világ emberért valóságát
kifejező antropocentrikus látásmód, végül ötödször az ég és föld közti
harmónia, vagyis a hit és tudást szintézise, az esztétikai műveltség
szárnyalása, kiváltképpen a gótika fénykorában.



Hasonló világnézeti tisztánlátás jellemzi továbbá a többi irodalomtörténeti
kézikönyvben az ómagyar- és középkorral szemben részletesen tárgyalt újkori
költőinkhez, íróinkhoz való viszonyát is. Erre kitűnő példa a hivatalos
irodalomtörténeti kánonból hovatovább teljesen kirekesztett Tompa Mihály
tárgyalása. A csupán a „A madár, fiaihoz” és „A gólyához” című allegóriájával
is nevét líránkba örökre beíró, nemzeti klasszicizmust képviselő költőről
elismeri, hogy ha nem is akkora tehetség, mint például Petőfi Sándor vagy Arany
János, művészetének „legnagyobb értéke eredetisége és magyarsága”, az, hogy
„alig van még egy hasonló költőnk, akinek olyan kevés kapcsolata lenne idegen
irodalmunkhoz”, mint neki, de ha mégis idegen mintákat követ néha, azok is úgy
hatnak, mintha eredetiek lennének. Példaként említi erre egykor (főleg nők
körében) oly népszerű „virágregéi”-t:



„Ez a műfaj német eredetű: leghíresebb művelői Rückert és Freiligrath voltak a
XIX. század első negyedében. Virágregéin azonban ezeknél erősebben érzik
Ovidius és Andersen hatása. Allegorikus formában érzelmes meséket mond bennük a
virágokról és általános emberi tulajdonságok hordozóivá teszi őket. Az ibolya a
szerénységnek, a rózsa a büszkeségnek, a liliom az ártatlanságnak, az örökzöld
a reménynek, a csalán a rágalomnak jelképe ezekben a történetekben, amelyeknek
egy része tanítómesévé laposul, költőibb részük pedig a tündérregéhez
közeledik. Megkapó bennük rajongó természetszeretete s az előadásnak szinte
nőies bája: a túlzott allegorizálás azonban egyhangú és fárasztó és a törékeny
virágokhoz nem illenek azok a súlyos erkölcsi eszmék, amelyeknek hordozására a
költő kényszeríti őket.”



Irodalmunk elfeledett értékei iránti empatikus megközelítései mellett
ugyanakkor kérlelhetetlen kritikusa is a legújabb kor társadalmi-közéleti
anomáliáinak. Ennek bizonyságaként példás éleslátással jellemzi a realizmus,
naturalizmus és szimbolizmus 1882-től beköszöntött időszakát:



„A kiegyezéssel állami életünk nyugvópontra jutott, a nemzet anyagi és szellemi
erőgyűjtés feladataira fordíthatta energiáját és valóban úgy látszott eleinte,
hogy lázas sietséggel igyekszik pótolni évtizedek mulasztásait. A békés
kultúrmunka programjának megvalósulásához azonban mégsem voltak meg a szilárd
feltételek: a kiegyezés kompromisszum eredménye volt, nem jelentette a nemzeti
öncélúság gondolatának tökéletes megvalósulását, nem hozta magával a nemzeti
álmok teljességének diadalra jutását és így kezdettől fogva jelentékeny és
egyre erősbödő ellenzékre talált a magyar közvéleményben, kiindulópontja lett a
belpolitikai harcok hosszú és meddő sorozatának, amelyek a nemzet vezetőinek
érdeklődését és energiáját annyira lefoglalták, hogy sürgősebb és életbevágóbb
teendők elvégzése elmaradt.”



Mindennek következtében hangsúlyozza, kortársai közül Szekfű Gyulához
hasonlóan, hogy a szociális elégedetlenségeket meglovagoló szabadkőműves
páholyok a humanizmus cégére alatt zavartalanul működhettek, szociálpolitikai
reformok híján pedig a városi proletariátus a „nemzeti eszmékkel való
közösséget” megtagadó radikális szocialisták karjaiba hullott, olvasóközönségünk
pedig gyökértelenné silányult, klasszikus értékek helyett a napi
bulvársajtó,efemer sikereit bálványozta, amely „nagyrészt egy idegen faj, a
nyelvében megmagyarosodott, lelkület tekintetében viszont csak részben
asszimilálódott zsidóság kezére került”:



„A magyarságnak alapjában konzervatív, az újítások iránt tartózkodóbb
természetével szemben a hagyományaink iránt érzéketlen vagy ellenséges
indulatú, gyökértelen zsidóság mohón kapott minden kulturális újságon s a
haladás jelszavának örve és a liberalizmus védelme alatt a nyugati kultúrának
minden világnézeti, bölcseleti, tudományos, művészeti vagy irodalmi termékét
beoltotta a magyar szellemi életbe, természetesen saját ízlésirányának és
lelkiségének megfelelő kiválasztással és tekintet nélkül arra, hogy az idegen
hozomány megfelel-e egészséges fejlődésünk feltételeinek és összeegyeztethető-e
faji és lelki adottságaink, történetileg kialakult nemzeti egyéniségünk,
keresztény erkölcsiségünk korszerű szükségleteivel és követelményeivel. A nemzet
drágán megfizetett azért az optimizmusért, amellyel elnézte az erőszakos
újítást, anélkül, hogy nemzeti egyéniségének védelméről kellően gondoskodott
volna.”



A könyvéből imént idézettek alapján persze nem csodálhatjuk, hogy a tudós
pannonhalmi bencés tanár könyve csak amolyan „politikailag inkorrekt”
irodalmárok féltve őrzött kincse, szerzője nem tartozik ugyebár a hivatalos
irodalomtörténet-írás képviselői által elismertek közé, sőt neve is alig fordul
elő műveikben, így, e hiányt pótlandó, a Varga Béla szerkesztette, 1998-ban
megjelent „Veszprém megyei életrajzi lexikon”-t idézzük, amelyből megtudjuk,
hogy 1897. március 25-én Sövényházán született és 1979. július 18-án Győrött
hunyt el:



„1920-ig Berger Jób József néven ismert. Győrben érettségizett, a teológiát
Pannonhalmán végezte. A bencés rend tagjaként 1922-ben Budapesten doktorált.
Pápán tanított, majd Pannonhalmán főiskolai tanár, levéltáros. Győrben
házfőnökként és tanárként is dolgozott. Tagja volt a „Pannonhalmi Szemle”
szerkesztőbizottságának. Fő érdeklődési köre az irodalomtörténet, a magyar
nőírók munkássága, az esztétika és a művészettörténet. 1935 után a Magyar
Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottsága, 1939-től a Szent István
Akadémia tagja. Műgyűjteményében jó művek sorakoztak. Önéletírása „Életem,
sorsom” címmel a „Hazánk” című folyóiratban, 1993-ban és 1994-ben jelent meg. A
győri bencés templomban nyugszik.” Iménti művén kívül megemlíti magyar
nőíróinkról 1939-ben megjelent kötetét is, arról viszont, mi történt vele 1945
után, nem ad információt.



Bizony hálásak lehetünk Teremtőnknek, hogy szent hegyünk,
Pannonhalma valaha ilyen nagyságot adott a magyarságnak, aki az ómagyarokat
műveletlen, primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista
történelemszemlélettel szemben tényként kezelte, hogy őseink hite igenis
kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül, elégre istenhívők voltak,
éspedig olyannyira, hogy a Fehér Ló taposta ki őseink számukra a Krisztushoz
vezető utat.