Az utca a városfal tövében álmatag, csendes. A
körbástyát elhagyva néhány pillanat után a Sétatérre ér. Szeretne leülni egy
padra, úgy, hogy a dóm kőtömbjeire is rálásson és a tizenöt percenként
megkonduló plébánia kis harangját is jól hallja, majd elmerülni egy könyv
olvasásában, mintha birtokában lenne a végtelen időnek, ahogy gimnazista
korában is tette, ha vasárnap délutánonként nem volt egyéb elfoglaltsága, és
egy kötelező olvasmánnyal vagy Byron kötettel a kezében helyet keresett magának
valamelyik padon. Akkoriban, miközben elmerült az olvasásban, mindig kialakult
valamiféle megmagyarázhatatlan intimitás a tér és közte, és körüllengte
valamiféle evangéliumi áhítat. Ez volt a fák, a park, a dóm együttes
metafizikája. És ezért szeretett idejárni. Persze mára kicserélődtek a padok,
az elmúlt évek alatt modernebbé váltak, de szerinte megtörik a tér harmóniáját,
és hosszabb ideig ülni rajtuk pont olyan kényelmetlen lehet, mint rég. Hiába
nyugalmas az idő, járókelőktől, autóktól csendes, kissé hűvös van ahhoz, hogy
engedjen vágyainak, mert a zöldjüket még alig-alig kibontó gesztenyefák alatt
most nem nyújt olyan látványt a tér, mint amilyet néhány hét múlva fog majd.
Azt szereti, amikor a napfény beleszövi magát a fák legyező-lombjai alá, és
melengető érzést nyújt a bőrnek. Ahogy a templomhoz közelít, majd megérinti a
hatalmas kőtömböket, a jelentéktelenség, a törékenység érzése fogja el, de az
is, hogy kicsit ő is a történelem része, hiszen ahogy hozzáér, eggyé válik a
kővel, az anyaggal. A tornyok kettes és hármas ablakaiból kirebbenő galambok
keringése az égen mutatkozó ideges felhőkkel óvatossá teszik. Ezért inkább
tovább folytatja útját. Nyolc év körüli kislány a járdára színes krétákkal
pillangókat rajzol, miközben elhalad előtte, megtorpan, hogy csodálhassa a
gyermek munkáját. A lányka felnéz rá, összemosolyognak, majd újból a rajz fölé
hajol, az egyik pillangó szárnyát satírozza épp, amely néhány pitypang között
repdes, a másik pedig rászállni készül egy tulipánra. Kicsivel odébb másik rajz
tűnik fel: ház kerítéssel, mellette gömb alakúra formázott fák, és mindezek
előtt apró tavacska, ennek felszínén kacsa úszik, az ég abroszán pedig felhők,
miközben előtűnik az elengedhetetlen, mosolygó napocska, s a szél egy fiú
arcában materializálódik elevenné: épp felfúvódik, hogy tovább hajtsa a
csipkeszélű felhőket. Még mindig a kislány rajzai járnak a fejében, amikor
ráköszön valaki, egy határozott férfihang: "Szervusz, Éva!" Ahogy
felemeli tekintetét, megismeri, Zoli az, akivel ugyanabba az iskolába járt, sőt
egy évig ugyanabban a padban is ült, szőke haja elől meggyérült ugyan, de a
kaján mosoly a régi. "Szia! Nem hiszek a szememnek! Jaj, de örülök!",
mondja Éva, és hasonló, valóban boldog örömmondatok hangzanak el, szeme könnyes
a meglepetéstől, összeölelkeznek, közben szelíden csók cuppan az arcokon. A
néhány pillanatnyi tanácstalanság után döntés születik, hogy megisznak együtt
valamit, így három perc séta következik a legközelebbi presszóig, két perc,
amíg elfoglalják a helyüket és rendelnek, öt perc, amíg a pincér kihozza a két
ásványvizet és két feketét, negyven perc visszaemlékezés az elmúlt
tizenvalahány évre. Ebből Éva tíz percben kitér arra, hogy mire jut az ember,
ha vállalja önmagát, amikor sikerül kizárni a félelmet a pillanatból, és amikor
az elhatározás önmagába sűrűsödik annyira, hogy képes legyen dönteni. Éva
szerint ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mert ilyenkor a lánykából
nő lesz, a nőből feleség (vagy épp fordítva, ahogy Éva esetében is történt), a
nőből anya lesz, a fiúból meg férj, majd családapa, a kopott-szürkezakós
öregember a parkban, csontkeretes szemüvegében gyűjteni kezdi legszebb emlékeit
unokáiról, s közben ábrándosan a tejfehér semmibe tekint. Aztán a fennmaradó
harminc percben a többiek felidézése, emlékek felelevenítése. Éva megállapítja,
hogy akkoriban valahogy minden olyan egyszerű és magától értetődő volt, de mára
minden elvesztette a ragyogását, mintha átmenet nélküli ellentét feszülne.
Közben Zoli Éva térdét nézi (milyen jó nő lett ez az Éva!), s azt hiszi, hogy a
másik ezt nem veszi észre. Egész idő alatt nem érintik meg egymás kezét, sőt
inkább mindketten félszegek, a kávéhoz járó cukros zacskóból egy kevéske
melléhull, a kiskanálról a kávé az asztalra cseppen, az ásványvizes pohár
hangosabban koccan a márványasztalon, mint máskor, amit Éva a bennük lévő
feszültséggel magyaráz, miközben a beszélgetés alatt egész végig fogva tartja
egy emlék, amikor kettesben voltak az iskolai szertár félhomályában, és
keresték Afrika térképét. Zoli meg akarta csókolni, de a bátortalan mozdulatot
félbeszakította a szünet végét jelző könyörtelen csengő, úgy rebbentek szét,
mint a galambok, amikor közéjük vetjük a kenyérdarabot. Ez után két perc, amíg
úgy döntenek, hogy idejük lejárt, és rendezik a számlát, újabb öt perc
örömkönnyek és fogadkozások, hogy majd keresik egymást, hiszen mennyi, de
mennyi időt vesztegettek el, illetve öltek bele más, haszontalan dolgokba, csak
a barátságukba nem. Befejezésül egy percben újabb összeölelkezés, majd „Szia!”,
„Szia!”, és megy mindenki az útjára, tovább. Összesen ötvennyolc perc. Ennyi
jutott egymásra tizenvalahány év után. Ekkor megfordul Éva fejében: lehet, hogy
Zolit soha többé nem fogja látni az életben, és sajnálja, hogy annak a szertári
jelenetnek nem volt folytatása. Vajon mekkora az esélye annak, gondolja, hogy
ebben a százötvenezer lélekszámú városban, ez alatt a négy nap alatt, amit itt
tölt, találkozik azzal az emberrel, aki talán valaha fontos volt, vagy lehetett
volna számára? A járdák, mint az öregemberek arcai, régi idők kánikuláiban megolvadt
aszfalt, a ráncok most mozdulatlanná merevedtek, még nem jött el az idejük, a
nyári forróságban majd újra életre kelnek; balkonokon muskátlikat locsoló
lányok, asszonyok; borbélyüzlet ollócsattogása, ilyen helyekről mindig
kihallatszik a hajszárító vagy a bekapcsolt rádió, a televízió hangja;
cipészműhely fanyar ecetillata, odabent, mintha megállt volna az idő, öreg
suszter az orra hegyére csúszott szemüvegében félretaposott cipők fölött
görnyed; parkok álmosító csendjére nyíló zsalugáterek, előttük gesztenyefák,
platánok. Esni kezd. A szemerkélő tavaszi eső pillanatok alatt átszerkeszti az
utcák, terek képét. Mintha valahol megnyomtak volna egy gombot, s attól a
pillanattól kezdve felbolydul minden, új úti célok születnek a fejekben,
lerövidített távolságok. Éva felhúzza az ernyőt, megszaporázza lépteit,
gondolatai immár másfelé rendeződnek, s bár ezt már nem látja, a kislány rajzai
is lassan a semmivé lesznek, ahogy egyre szaporodnak az esőcseppek.