Várakozás
Julcsinak
A szó valahogy mindig elpereg,
mint vízpermet a szélben,
mindig fölissza a csönd valahol,
s már nem hallani a zárt ajtók mögött.
Januári estnek ölén készül az utazó,
lélekbőröndje bepakolva rég, indul.
Könnyet sóhajtva néz szét utána
az elnémult házban az itt maradó.
Hát tennie kéne tovább azt,
ami még tehető, s őrizni magában,
ami megmaradt nyomában, amire
még együtt vártak, s indulni tovább
emlékező szívvel, a feledhetetlen
virradati szélben. Vinni előre az álmot,
mígnem az a szó majd néven szólítja
a fényben, s magadhoz oly közel érzed,
szavaid őrzöm, védem a múltat, a jövőnket.
2019. 02.12.
