Fogoly
reszketve dőlsz a falnak,
s köréd a bágyatag szelek
hűvös homályt kavarnak.
A szádra sűrű csönd feszül,
fejedben szürke varjak.
A mindenen túl, legbelül,
eljátszott percek halnak.
A lelked mélyén nyílt sebek,
szemedben ébred Isten.
Csak bámulod magányodat;
tűz ég, de lángja nincsen.
