A bitófamankók
Még ma is ezeken biceg Magyarország, ahogy a jelenkor legnagyobb költője, Döbrentei Kornél írta az Aradi őszben.
De ma már kisebesedett hónaljjal, görbült háttal, csonka testtel, s leginkább üres szívvel.
Ha valaki Magyarországot keresi a térképen, valóban talál egy ilyen nevű földrajzi egységet, egy ilyesféle grammatikai formuláról beszélnek vagy inkább összesúgnak a nyelvészeti szakkönyvek, de a valódi Magyarország 1849-től nem létezik. Van kiegyezéskori Magyarország, dualista Magyarország, két háború közti, bolsevizált, liberalizált Magyarország. De a valódiság már nem létezik.
1848-ban a valódi Magyarország rálépett a keselyűfejű hiéna, a metternichi Ausztria tolvajlástól megvastagodott nyakára, s mikor a tolvaj ránk uszította a félbarbár szláv hordákat, a valódi magyarság hazapofozta ezeket az oláh kecskepásztorokból, szerb rablókból, felvidéki irigyekből, istállóbuta horvátokból összetrombitált, gyilkolásra és gyújtogatásra uszult falkákat.
Aztán jött a fehérkabátos labancság a megvetés gőgjével, tolvajláshoz szokott felsőbbrendűségi tudatával, magyar pénzből felszerelt hadseregével a magyar pénzből megdicsőített országából.
A valódi Magyarország azonban erősebb volt, mint bármelyik forradalmiaskodó hőzöngés Berlintől Prágáig, Párizstól Athénig. Tizenhárom tábornok nyakát kellett hurokba facsarni, hogy a nemzet ismét pórázhűséget tanuljon immár közel százhetven évre. Természetesen kellett hozzá a honárulás görgeys istentelensége, egy Kossuth butasága, és karrirerlovagok alantassága, ami magyar véren és magyar szabadságon akart dicsőséget vásárolni.
Az aradi október bitói ma egy másik Magyarországra látnak, melyben nem a nyakcsigolyák őrlődnek, hanem a gerincek sorvadnak el. Régen a gerinc bitófát egyenesített, ma a gerinctelenség bacchanáliája festi színtelenné a jelent.
Ma a kereszténység nevében lehet zsidóskodni, ma rostonsült marha és a kelt tészta amerikanizmusával zabálja dagadtra magát egy vályúhoz csalt, csak derékban vastagodni tudó nemzetpótlék. Közben az Aradon akasztók felvásárolják a földjét, megeszik a kenyerét, szétlocsolják a borát. A szláv pedig bohócsapkát húz a fejére, az oláh pedig naponta köpködi ragyásra a lelkét. Ezek vagyunk mi, mai magyarok…
Hol vannak már azok a parasztgyerekek, akiknek bármi volt a kezükbe, vetettek és arattak. Ha puska vagy kard, akkor sűrű és vastag asztagokba hányták a tolvajnépek magyar vérre hízni akaró kondáit. Ma a paraszt polgárt játszik, s úgy szórja azt a keveset, mint a mikszáthi dzsentri tisztességtelensége.
Ma már nincsenek társadalmi rétegek, csak száz nihilizmust felböfögő tömegek, melyben sem a szellem artisztikuma, sem az ösztön nemes tenyészete nem tud bimbósodni.
Halálra ítélt nemzet lettünk. Olyan, mely röhögve táncol nyakában hurokkal, miközben a seftesek és a zsebmetszők népe ül a vállán, hogy jobban szoruljon a hurok.
Az aradi tábornokok és a névtelenek élni tudtak, hogy a haláluk is becses legyen. Ma már a becstelen élet után meghalni sem tudunk.