Ismét
Holdat hazudsz szobád sötét falára,
a néma csöndre gyűrsz egy csillagot.
Elbújsz magadba, mintha bárki látna,
vigyázni azt, mi tegnap itt hagyott.

Amint lefekszel, alszol nemsokára,
mint voltál boldog, újra álmodod.
Megleng a függöny, rebben egy bogárka,
és sóhajokká fárad mámorod.

Majd megriadsz halk hangok hallatára:
gyűlnek köréd, akik már nincsenek.
Velük maradnál, hogyha volna ára,
nem kéne rögtön búcsút intsenek.

S mihelyt a Nap ráír az éjszakára,
égő sebeknek érzed két szemed.
Csak szédelegsz, mint csészédből a pára,
s titkolni gondod, arcod felveszed.