Nemrég új lakásba költöztem, és a nappalim
falára kerestem képet, fotót, bármit, ami tetszik, de a galériákban valahogy
nem találtam meg a nekem tetszőt. Ekkor hívott fel Endre, hogy mutat nekem
valamit, nézzem meg, ugorjak el hozzá valamikor a héten. Szerdára beszéltük
meg, el is mentem. Azt mondta, üljek le, mert úgy is le fogok ülni attól, amit
mutatni fog. Hellyel kínált, s el is kezdett kicsomagolni valamit. A falnak
támasztott, elég nagyméretű, bekeretezett fotót.

Bori volt rajta, szinte teljes életnagyságban, ruhátlanul. Ez persze azonnal
sokkolt, de tovább néztem a képet. Véletlenül sem volt botrányos, sőt, inkább
igazi művészfotó. Bori egy ókori, puritán dór oszlopnak támaszkodott, hosszú
hajába lágyan belekapott a szél. Nézése egyszerre volt csábító és könyörgő, s
mintha szólt volna, vagy inkább énekelt valamit?, miközben egyik karjával, ha
nem is direkt, de mégis csak hívó mozdulatot tett. Talán így csalogathatták
Odüsszeuszt a szirének valaha, ilyen szó nélküli, üres énekkel.

Tökéletes pillanatban kattant el a fényképezőgép zárja, mert megörökítette ezt
az elbűvölő időtlenséget, s hogy elhangzott-e valamilyen szó, felcsendült-e
valamilyen csábító ének, csak találgathatjuk.

Eredeti helyszínen készült a kép, ehhez nem fért kétség. Nem álltam messze a
valóságtól, mert a kompozíció címe A szirén csábítása volt.

Ami mindezen kívül szíven ütött, az volt, ahogy Bori a haját viselte. Mert ez a
fotó akkoriban készülhetett, amikor együtt voltunk.

Elakadt a szavam. Endre, látva a reakciómat, így szólt:

- Megértelek barátom, de szerintem ne tulajdoníts neki különösebb jelentőséget!
Tudod, hogy megy ez! És valljuk be, Bori meglehetősen fotogén.

- Hol szerezted? - kérdeztem.

- Az egyik ügyfelemmel találkoztam, a kiállítását szervezte épp. Kiállítási
darab lett volna, mert akit ábrázol, mondta, nemrég engedélyt adott rá. De
ahogy megláttam, rögtön megállapodtunk, hogy beszámítom a honoráriumomba, mint
fizető eszköz. Megszereztem neked!

Endre válóperes ügyvéd, a jobb hírűek közül való, és ebből következően nem
olcsó, gondoltam, az illető kapott a lehetőségen.

- Mennyivel tartozom?

- Ne bolondozz, a tiéd!

Megegyeztünk, hogy valamikor átszállíttatom hozzám, méreteit tekintve nem
tudnám a hónom alatt elvinni.

Endre után a főtér felé vettem az irányt. A belvárosban, az irodája felett
lakott, így nem kellett sokat gyalogolnom. Bori körül forgott az agyam, és egy
pillanatra valami megmagyarázhatatlan és nevetséges féltékenység is elfogott,
amit nehezen tudtam hová tenni. Kutakodni kezdtem az emlékeimben, hátha
említette Bori a fotót, de közel két év távlatából már nem emlékeztem.

Felnézve az égre, nem volt bizalomgerjesztő, ezért a téren beültem az egyik
presszóba, az ablak mellé, hogy ki is lássak. Mire a felszolgáló kihozta a
rendelésemet, odakint már esni kezdett. Az emberek azon nyomban megszaporázták
lépteiket, érdekes volt nézni, hogyan rendeződik át pillanatok alatt a tér
hangulata és látképe.

Bori fotója és az eső asszociációkat indított el bennem, mert rögtön eszembe
jutott De Keersmaeker koreográfiája a Rain, vagyis az Eső, és ennek zenei
aláfestése, Steve Reich 18 zenészre írt zenéje. Ugyanakkor az is eszembe
jutott, hogy jó ötlet-e Bori képét kitenni a nappalim falára, de meggyőztem
magam, hogy a fájdalom és a hiány már elmúlt, képes vagyok úgy tekinteni rá,
mint művészi alkotásra, amit eredetileg kiállításra szántak, és amiért amúgy,
mások, igen sok pénzt fizettek volna, ha megvásárolják.

Borival Évánál találkoztam. Endre vezetett be a társaságba: Éva néhány jogász
évfolyamtársa, Zoli és Péter, aztán Ági a zongoratanárnő, aki rendszerint Éva
megörökölt zongoráján játszott, legtöbbször közkívánatra a rendelkezésre álló
kottákból. Ági ezekből elsőre eljátszott mindent, amin elámult a hallgatóság.
Később megsúgta nekem:

- Ezek közül minden darabot ismerek ám - mondta -, így nem az a kérdés, hogy
eltudom-e, hanem az, hogy sikerül-e jól eljátszanom. Ugye nem árulod el a
többieknek!

Majdnem mindig ott találtam Borit is, Ági barátnőjét, aki táncos volt a
színháznál, a Táncművészetin végzett pár éve.

Szóval, látszólag össze nem illő, vegyes társaság volt, és ezek az
összejövetelek sok esetben a világértelmezés vitáiba fulladtak. De politikailag
homogén társulat volt.

- Ez fontos! Főleg olyan világban, ahol családtagok is nekiugranak egymásnak,
ha ellenkező nézetet vallanak - mondta Éva. - De téged Endre hozott, így nem
aggódom.

Kissé fellengzősen csak úgy neveztük magunkat: Éva szalonja.

Írásaimmal az irodalmi vonalat képviseltem, ezért soha nem úsztam meg néhány
rövidebb szövegem felolvasását, így néhány alkalom után a szalon valódi részévé
váltam. Meglepődtem a többiek jártasságán a világirodalmat tekintve, eddig a
jogászokat furfangos észjárású, ám mégis csak paragrafusokat kívülről fújó
értelmiségieknek gondoltam, akik a tárgyalóteremben érzik magukat otthon, ahol
sziporkázhatnak. A szerzőnek mindig jólesik, ha működik az általa írt szöveg,
örültem, hogy valódi érdeklődést mutattak írásaim iránt.

Utánam többnyire Ági következett. Játékát hallgatva arra gondoltam, aki nem
tanulja meg a zenét, az fogyatékos. Én is annak éreztem magam. Mert milyen
célokat állítunk fel magunknak? És hányadik a sorban a zene megértése és
művelése? Ági épp Fauré egyik noktürnjét játszotta. Mennyi szépségről maradunk
le - gondoltam - azáltal, hogy csak hallgatjuk, de nem értjük! Nem beszélve a
valóban bonyolult művekről.

Egyik alkalommal Éva előkeresett egy régi hanglemezt, feltette a lejátszóra.
Zoli azonnal felvetette, hogy táncoljunk, rögtön Bori felé nyúlt, felhúzta a
pamlagról, és már dülöngéltek is Barry White zsongító hangjára és a zene lassú
ütemére. Beültem a szalon félreeső, elkülönített kis olvasósarkába, onnan
néztem a táncoló párt. Bori a fejét Zoli vállán pihentette, de szemével engem
követett, ameddig lehetett, majd amikor a fordulat megtörtént, megismétlődött
az elnyújtott, fürkésző pillantás. Nem tudtam mire vélni. Csak nem velem
táncolna inkább? Zoli jóvágású fiatalember volt, ügyvéd, igazán jól mutattak
együtt. Mi, férfiak, soha nem lehetünk teljesen biztosak, mi jár a nő fejében -
gondoltam. Zoli úriembernek bizonyult, keze nem kereste Bori testrészeit.
Mégsem tudtam eligazodni kettejük kapcsolatán, kérdezősködéshez nem volt még
merszem.

Borbála, Bori, Borka... ízlelgettem magamban a nevet, és azon tűnődtem, vajon
melyik változat illik legjobban egy táncoshoz. Végül én is, a többiekhez
hasonlóan, a Bori mellett döntöttem, mint legkedvesebben hangzó változat. Bori
mindenkihez aranyos volt, és ahhoz sem fért semmi kétség, hogy ez a kedvesség
neki is kijár. A jelenlétében éreztük, hogy más világban mozog, valahogy
körülötte semmi nem evilági, és valamiféle titokzatos pajzs övezi. Politikai
csatározásaink is csak addig kötötték le, amíg nem fajultak konkrét
vádaskodásokba. Ilyen esetekben félrevonult az olvasó sarokba, ha este volt
már, felkapcsolta az olvasólámpát, és Éva művészeti könyveit és külföldi
magazinjait lapozgatta. Ilyenkor már nem szólt bele a vitába. Arra soha nem
szánta rá magát, hogy táncoljon nekünk bármit is, de ha igény volt rá, mindig
szerzett néhány jegyet egy-egy kuriózumnak számító előadásra.

Zoli és Bori táncjelenete után nem tudtam közömbös maradni Bori iránt. Mert
pillantására még napokkal később is emlékeztem. Izgalom fogott el, és vártam a
következő alkalmat, de ez az alkalom váratott magára, mert Borinak két ízben is
előadása volt. Teljesen lehangolódtam. Endre meg is kérdezte:

- Mi van veled, barátom? Jól vagy? Nincs kedved?

Még egy hétig kellett várnom. De nem akartam túl direkt lenni, és mintha
egyikőnk sem merészelte volna megtenni az első lépést. S talán ettől volt
annyira érdekes és izgalmas.

Bori egyik alkalommal, miközben Ági játszott, feltette két lábát szemben az
asztalra, bizonytalanul, mintha illetlenséget követett volna el, olyan volt a
mozdulat és az arcán az enyhe fintor. Csak én figyeltem, a többiek el voltak
merülve Ági játékában és Silvestrov egyik bagatelljében. Nagyon tetszett a
gesztus, csak alig volt észrevehető. Örültem, hogy elcsíptem, mert sokszor csak
ilyen apróságokból érthető meg az ember, a személyiség, és ahhoz, hogy valakit
valóban szeretni tudjunk, ismernünk kell a részleteket is. Ugyanakkor
felmerült, hogy bennem vajon van-e valami, amit szeretni lehet, ami érdekes,
ami vonzó?

Bevillant egy korábbi beszélgetésünk:

- Az emberek, a hírességeket leszámítva, akiket csodálnak, különbnek érzik
magukat másoknál - mondta Zoli.

Péter a teraszon dohányzott, épp akkor lépett vissza.

- Miért is? - kérdezte.

- Arról beszélünk - világosította fel Éva -, hogy a sztárkultusz mennyire és
hogyan jelentkezik az emberek hétköznapjaiban - majd folytatta: - Mivel
mindenki csak saját perspektívájából láthatja a világot, mindenki azt gondolja
magáról, hogy különleges.

- Vagy azt, hogy szeretne az lenni - mondta Bori.

Felém fordultak, mi a véleményem.

- Nos... - kezdtem. - A sztárkultusz mindig is létezett, csak nem volt ennyire
egzakt kijelentve, mint ma. Gondoljunk a magas egyházi személyekre, a
királyokra, akik az egyszerű emberek számára megközelíthetetlenek voltak. Ezt a
pompát az erre kitalált személyzet és a tradíciók tartották fenn. Pontos
ceremónia szerint éltek. A mai értelemben vett sztárkultusz a 20. század elején
kezdődött a filmipar fejlődésével, amit a bulvárlapok és a reklámipar tovább
erősítettek az emberekben. A filmcsillagok, a politikusok, a gazdagok, a
befolyással bírók mindenki felett állnak, nincsenek korlátaik, sokszor a saját
szabályaik szerint élnek. Nem érintkeznek velünk, egyszerű emberekkel, csak ha
muszáj. De szeretnénk megközelíteni őket, hozzájuk hasonlítani. Ha olyan
gazdagnak talán nem is, de érdekesnek és különlegesnek azért szeretnénk lenni a
saját életünkben, az önbecsülésünk részévé is vált...

Vajon van-e bennem valami, ami Bori számára érdekessé tesz? De bizakodásra
adott okot nézése a tánc közben, és ahogy kerülgettük egymást. Valahogy üteme
volt, mint egy lassú zenének. Vártam, hogyan alakulnak a dolgok.

Valamelyik próbája után találkoztam Borival. Az egyik étterem kis fekete
táblájára, fehér krétával kiírt déli menüjét és az ajtóra rendszeresített
étlapját tanulmányoztam épp. Csak azt érzékeltem, hogy mögém lép valaki, majd
megszólít:

- Csak nem éhes az uraság?

Ez után együtt ebédeztünk meg, majd kiülős helyet kerestünk, olyat, ahol el
lehetett bújni a már erősödő meleg elöl. Megfelezte velem a fagylaltkelyhét:
egy kiskanál magának, egy nekem. Elegáns mozdulatokkal irányította a kanalat a
számba, egész addig, amíg el nem fogyott. Majd néhány másodpercig egyenesen a
szemembe nézett. És ekkor Bori pont arra gondolt, amire én, és pont ahhoz volt
kedve, amihez nekem. Meg sem kellett szólalnunk. Ekkor megtörtént, amin két
hónapja ábrándoztam. Villámgyorsan hívtuk a pincért, fizettünk, s mintha egy
varázsló megsuhintotta volna pálcáját, már rohantunk is - szerencsére nem
kellett messzire - a sétálóutcán előre, majd balra kellett fordulni, aztán be a
második házba, fel a lépcsőn. Fogta a kezemet, húzott felfelé, kettesével
szedtük a lépcsőfokokat, egészen a tetőtéri lakásig. Aztán gyorsan, minél
gyorsabban le a ruhát, de csak a célszerűség határáig.

Meglepődtem, mert szinte ugyanúgy történt minden, ahogy elképzeltem magamat
vele az ágyában. Nem a szokásos forgatókönyv volt ez, nem voltak apró
gesztusok, finom tapintások, leheletnyi finomságú csókok. Ilyenkor nincsenek
gátlások, nincsenek átgondolt mozdulatok, minden ösztönös. Ezért a kimenetel
garantáltan sikeres.

Sokáig feküdtünk még egymás mellett, mert az energiák ilyesféle távozása után
úgy érzi az ember, mintha ólomsúly nehezedne rá. Ekkor vetődött fel bennem
először, hogyan lesz ezután? Magamban biztos voltam, Boriban viszont nem
lehettem, de olyan természetességgel simult hozzám, hogy nem akartam ilyeneken
gondolkodni, ezek a pillanatok nem voltak alkalmasak erre. Aztán megszólalt:

- Megyek, lezuhanyozom.

Hanyatt feküdtem, és néztem a szobát, Bori birodalmát, a tetőtéri kialakítás
megoldásait, a félig kihajtott bukóablakon beszűrődő fény négyzetét a szemközti
falon. Aztán Bori visszajött, szemben velem letelepedett az ágyra. Ekkor jöttem
rá, hogy még alkalmam sem volt megfigyelni, így, ruha nélkül, kitárulkozva.
Először mutatkozott meg előttem teljes valójában. Egy férfi szemének ez mindig
csodálatos pillanat. És Bori valóban figyelemreméltó volt, az ember nem is
gondolná, mekkora erő lakozik ebben a testben. De pillantásom a lábára tévedt.

A sztereotip képpel tisztában voltam, milyen egy táncos lába, de szembesülni
vele más. Megviseltek voltak az ujjai, apróbb sérülések nyomai is látszottak.
Próbáltam megfogni, de elrántotta.

- Ne nyúlj hozzá, nem szép! - mondta.

Majd egy hirtelen mozdulattal beletúrt a hajamba nevetve, felpattant, hogy
italt töltsön mindkettőnknek. Ebben a pillanatban szerelmesnek éreztem magam.
De már rendelkeztem akkora élettapasztalattal, hogy ezzel az érzéssel
vigyázzak, mert ilyen helyzetekben hajlamos vagyok ezt gondolni. Mégis, valami
motoszkált bennem, érzelmeim regisztereiben olyan motívum jelent meg, ami
korábban soha, vagy legalábbis nagyon régen. És ezt egyre határozottabban
éreztem. Felidéztem magamban szép sorjában mindent Borival kapcsolatban, és
igazolást kerestem.

Aztán én is fürödni indultam.

Aznap már nem mentünk sehová.

Bekapcsolta a TV-t, modern balettet adtak, a Rain-t, a Párizsi Opera társulata
előadásában Steve Reich minimalista zenéjére: Zene 18 zenészre. Hosszasan
mesélt De Keersmaeker koreográfiájáról, a zene és a táncmozdulatok
kapcsolatáról, aztán a betanulások, illetve betanítások menetéről, hogyan
történik mindez, a mozdulatok memorizálásának technikáiról, a mentális
megterhelésről, a fizikai fájdalmakról, az áldozathozatalról, hogyan lehet a
színfalak mögött néhány másodperc alatt annyira regenerálódni, hogy a színpadon
mindebből semmi ne mutatkozzon. Aztán az első előadás előtti felfokozott
állapotról. Néztem, ahogy beszél, és ebben a pillanatban csodáltam. Igen,
csodáltam, ez a helyes kifejezés.

Aznap éjjelre is nála maradtam. Ismét szerelmeskedtünk, de ez már teljesen más
volt. Bori néhány hempergés után felülkerekedett, de először mozdulatlan
maradt, majd mégis óvatos táncba kezdett, megnövekedett árnyéka ritmikusan
követte a lámpával szemközti falon.

Nőnél felébredni nem olyan, mint otthon, vagy szállodai szobában. Nőnél
felébredni a szokatlansága ellenére valahogy biztonságot és kiegyensúlyozottság
érzést nyújtó állapot. Pontosan ezt éreztem az első reggelen. Még aludt, volt
időm elidőzni. A reggeli madarak, az apró kis zajok, az ágynemű illata, Bori
halk szuszogása mellettem. Hihetetlen volt, hogy abban az ágyban fekszem,
amiben Bori is szokott minden nap, amit testével melegít fel. A szoba
nyár-reggeli hőmérséklete pont annyira volt borzongató, hogy még ne legyen
kellemetlen. Meg sem moccantam, csak hogy elnyújtsam ezeket a perceket. Haja
szanaszét terült, ahogy oldalt belefúrta fejét a párnába. Arra is gondoltam,
hogy a nő részéről mekkora bizalom kell ahhoz, hogy valakit így, maga mellé
engedjen, és ilyen kiszolgáltatott állapotot engedélyezzen magának. Főleg
néhány találkozás után. Vajon miféle emberismeret kell hozzá? Persze normális
esetben.

Érdekes, hogy a szépnek hány változata létezik! Próbáltam memorizálni a
vonásait, ahol találkozik a haj a bőrrel, a fülét, az orrát, ahogy lába
kilátszik a paplan alól, a kezét, az ujjait, a tökéletes ívben, rövidre vágott
körmeit, hogy egész nap velem legyen majd, ha elmegyek.

Talán harminc perc után mégis felkeltem, kimentem a konyhába kávét főzni. Mire
visszaértem, már felébredt. Zavarban voltam, nem tudtam, merészeljek-e
folytatást kérni, egyáltalán mik az elképzelései kettőnket illetően, hiszen
annyira spontán történt minden. Azt sem tudtam, Zolival befejezte-e, egyáltalán
volt-e köztük valami. Úgy éreztem, ezt nem szabad megkérdeznem, nehogy
magyarázkodásba kényszerítsem. Nem akartam ilyen hibát elkövetni. Inkább
megbíztam az ösztöneimben. És Boriban. Az eddigi megnyilvánulásai alapján
kizártnak tartottam, hogy Bori belemenjen bármilyen kettős játékba.

Körülbelül egy hónapig sikerült eltitkolnunk a viszonyunkat. Egyik alkalommal,
Évánál, a konyhában szendvicskészítés közben Endre rá is kérdezett:

- Jól látom, amit látok? - s mivel igennel válaszoltam, ezt mondta: - Örülök
nektek!

Jólesett, és örültem a megerősítésnek, mert ha Endre jóváhagy, helyesel, akkor
nem lehet probléma a többiekkel sem. Ezek után már nem kellett óvatoskodnunk,
és nem is okoztunk zavart.

Szeptember eleje volt már, otthon rendezgettem a könyveimet, amikor megszólalt
a telefon. Bori hangja hallatszott a vonal túlsó végéről:

- Beszélni szeretnék veled valami nagyon fontosról. - Elmondta, hogy sikerült
külföldi produkcióba szerződnie. - De a többieknek ne áruld el! Én szeretném
bejelenteni - ígértette meg velem.

Gratuláltam, és próbáltam vidámmá tenni a hangom, hogy ne ébresszek benne
lelkiismeret-furdalást, próbáltam együtt örülni vele, hiszen azon nyomban, és
nekem mondta el először.

A beszélgetés végén lenyomtam a gombot, de a kagylót nem tudtam letenni. Nagy
levegőket kellett vennem, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, hogy valahogy
megszüntessem a keletkezett légszomjamat. Régen éreztem már ilyet.

Évánál folytatott beszélgetések során szóba került külföldi lehetőség, Bori
említette, de mégis hirtelen jött, nem számítottam rá. Őszintén szólva el is
felejtettem. Elgondolkoztam a felelősség kérdésén is, azon, hogy ilyen
kilátások esetén szabad-e másokban olyasféle érzelmeket kiváltanunk, amilyet
iránta épp érzek. Tudtam, hogy nehéz időszak következik számomra. Új
életszakaszba kerülök tehát! Voltam már ilyen helyzetben, ismerem az érzést.

Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fotelben, becsuktam a szemem, próbáltam a
feladataimra koncentrálni, hogy eltereljem a figyelmemet, de beugrott Bori
arca, ahogy csókolt, ahogy előtte mindig finoman megdöntötte a fejét oldalra,
először az egyik, majd a másik irányba, aztán óvatos mosolyra húzta a száját,
mintha próbálná a mozdulatot, keresné a legalkalmasabb pozíciót. Mindig olyan
hatása volt, mintha először tenne ilyet az életben. Elbűvölő volt…

Elállt az eső. A tér felett kezdett eloszlani a felhő, és ha messzebb néztem,
már határozottan tisztult az ég. Rendeztem a számlát, és elindultam haza.
Először azon gondolkodtam, melyik falra teszem Bori képét. Majd arra jutottam,
hogy egyikre sem. Felhívom Endrét, ne haragudjon, értékelem a kedvességét, de
adjon túl rajta. Mert ha Bori hazajön, márpedig biztosan hazajön, fel fog
keresni engem, ez meggyőződésem. De mit szólna, ha meglátná magát a falon?

Hazaértem, bekapcsoltam a TV-t, beállítottam a művészeti csatornára. Bizonyára
ez koincidencia, gondoltam, mert a Rain-t adták, de már a második részt, a
felkészülési szakaszt, ahogy a próbák folynak.