Julcsinak

Nem
adattak újabb évek együtt,
útra
keltél, mert vártak már odaát.
Hangtalan
lép a vándor, s szívében
Menon
tovább siratja Diotimát.
Indulattalan
él, legyint a szelekre,
s
régi-új baja orvosára tán hiába vár.
S
az a túloldal, a fénylő part,
az irgalmas,
fehér csöndű kéz a vállon,
mikor  újra hullik a tavalyi hó.
Nem
adattak újabb évek együtt,
de
az út azért visz valahová,
s
miért is kutatnád az okot,
mely
közös sorsot más irányba fordít,
mint
amelyre-annyira várt.
Úgy
bíztunk mi ketten is egy jelben,
de
az intés már a tegnapba szállt,
a
vándor megáll, és nagyon is érti
a
füstölgő idők szavát.
Már
csak a csönd a régi,
s a
múltba néző esti némaság
a
torzuló jövőt hiába kutatja már.
Hol
rugdos, hol paskol a sors,
és
néha súg valamit,
de
emléked óvja jelenem,
s
az ösvényen tartja lépteim.

2020-01-18