Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, február 2-án arra emlékezünk, hogy Szűz Mária Jézus születése után negyven nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az előírt áldozat fölajánlásakor jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen ered a gyertyaszentelés szokása.
A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” a gonosz, rossz szellemek ki ne cseréljék. Amikor a fiatal anya először ment templomba az ún. egyház-kelőre vagy avatásra, szintén gyertyát vitt a kezében.
Gyertyát égettek a súlyos beteg és a halott mellett is. Tápiószentmártonban (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye) a haldokló kezébe szentelt gyertyát adtak, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”. Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken is meggyújtották a szentelt gyertyát. A vallásos néphit szerint vihar, ég-zengés, villámlás és jégeső alkalmával is szentelt gyertyát kell gyújtani.
Gyertyaszentelő napjához időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Általában úgy vélik, hogyha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ezért „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a nap süssön”.