Vak lovas bennem a messzeség,
szép szavaim, míg elalszom,
ellopja álom. Nem alhatom!
Vadászles világom egy marék
űr, s rímek. Romok rám omlanak,
akár megfeszült inak, rugók.
Hiába hűs alvadt altatók,
olvadó fények kibomlanak.
Mint kosárfonó szatén ujja,
hát így kötődöm szét én újra.
rostjaim fehér fraktálok, hó
hahotáz homorú üvegen.
Ingem a világ. Én viselem,
hattyútollból, nem ólomból jó. 

Szombathely, 2018.09.22.