A lustán nyújtózkodó város
dohogása, monoton zaja mászott fel hozzám a hegyre, ahol álltam. A reggeli pára
óvatosan követte a város tervrajzát. (Már ezerszer láttam a reggeleket, már
ezerszer próbáltam valósággá szerkeszteni az embert.) Eszembe jutottak dolgok,
de ezek már csak gyenge absztrakciói voltak az ember sok ezer éves múltjának.
Ilyenek például:
Platón metafizikája, a halál
esztétikája, mint Jézus haláltusája a kereszten;
az Édenkert mint sivár pusztaság,
az élet kiszáradt fája – végjáték ez, hosszú utazás;
a Kozmosz, melyet felépített
magának az ember;
ceremóniahelyek: a Pantheon és a
firenzei dóm – a szent enklávék szimbólumai;
a kopernikuszi fordulat, Gauguin
Barbár meséje – a csodaváró női arc;
Wagner végtelen zenéje – és ha már
itt tartok: Nietzsche küzdelme Parsifállal;
Bosch démoni arcai, barbárok vagy
inkább állatemberek imái egy tárgyért, pénzért, hatalomért (ennél jobban nem
írhatom le őket);
a bennünk versengő Prométheusz és
Apolló;
az existere: kimagasodni a
semmiből, vagyis a választás szabadsága és felelőssége;
a Faust egy példánya, Leopold Bloom
egyetlen napja, az idő homályából felderengő Combray;
átjárók, balkonok és kertek:
megszerkesztett változatai az esztétikának;
a mediterráneum kék ege és
naplemente Capriban;
a levendula illata nyári ablak
alatt;
egy extatikus szerelmi
délután;
az értelemmel megtöltött világ, és
hogy az ember lényege nem csak botorkálás az időben.
És még mindig azt mondod:
megmagyarázhatatlan az ember!

Pécs, 2011.december 29.